A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1975 (Debrecen, 1976)

Néprajz - Dankó Imre: Változások a magyar parasztság életmódjában, kultúrájában, különös tekintettel a dél-bihari síkságra

kozóan is. Adatközlőink elmondták, hogy a mindenütt feltörő, mindent elölő nádat a szántóföldről úgy irtották ki, hogy a tallót minden ősszel felégették. Ez egyben trágyázási mód is volt. Érdekes, hogy a vízi világra való mai emlékezésekben a víznek inkább a hasznát említik, mint a kárát. A víz, a vizes terület bőven adott nádat. Ezt igen sokféleképpen felhasználták. Adott töménytelen halat is. Ez képezte az akkori idők népélelmezésének alapját. Jó réteket hagyott, ahol az állatok nagyszerű legelőt találtak. A nedvesség a kaszálókat is gazdagokká tette. Arról már volt szó, hogy a víz milyen fontos volt a közlekedésben és arról is, hogy energiát szolgáltatott az egyik legszükségesebb és legelterjedtebb iparnak, a molnár mesterségnek. A vízi világnak jelentős szerepe volt abban is, hogy területünkön nagy, zömükben összefüggő erdőségek álltak. A vizeken nehezebb volt a közlekedés, mint szárazon. Az erdőkhöz kevésbé jutottak hozzá, lassabban pusztították ki őket, mint másutt, ahol könyebben megközelíthetők voltak és ahol jobban szükség is volt a fára tüzelőanyagként, mint itt. Területünkön a tűzifát nagymértékben helyettesítette a nád és a vizek partján gyorsan növő fűzfa, bozót, tüske, tehát az értéktelenebb tüzelőanyag. A népi emlékezetben látszólag ellentmondás van, mert hiszen a vizek nemcsak megnehezítették a fák, erdők kiirtását, hanem meg is könnyítették. A kivágott legallyazott fákat leúsztatták a községekhez a nevezetesebb fapiacokhoz. Vidékünk egyik igen jelentős foglalkozása éppen a lápolás volt.;,:i Gyula, Arad, Békés, Szeged forgalmas fapiaci áruik tekintélyes részét innen kapták."''

4 Az ellentmondás mégis látszólagos csupán, mert a lápoláshoz szükséges fa, erdő a kivágás után szabadon újból nőtt, nőhetett; nem irtották ki, mint később a földművelés kedvéért. Az újrasarjadzáshoz igen jó volt a nedves talaj. A levágott erdő hamarosan újra állt. Érdekes az a vélekedés - nyilván régebbi észrevételekből tevődött össze és hagyományozódott ránk -, hogy a régi, vizes világbeli fák gyorsabban nőttek, mint a maiak. Alig vették észre és már ismét állt az erdő, mondták adatközlőim, hogy így mondták a szüleik, nagyszüleik. Sajnos, ezeknek a régi erdőknek egyetlen ittmaradt emléke sem él, mint másutt sok helyen egy-egy öreg faóriás személyében (hagyásfa). A vizesvilág felszámolása nemcsak az erdőket, hanem a nádasokat is igen kis területre zsugorította össze vidékünkön. Pedig a nád egykor féltve őrzött, mondhatni, ápolt növénye volt a tájnak. Az emlékek tudnak olyan módokról, amelyekkel szép, sugárnövésű, vastagszárú nádat lehetett növeszteni. Ezek közül legelterjedtebbek a nádas felégetése volt tavasszal. A nádtalló felégetése az ott nőtt mindenféle gazzal együtt jó talajt adott az új nádnak, ritkított is. A nádtalló égetése mindig nagy esemény volt, rendszerint több község egyszerre végezte. Kellő széljárás kellett hozzá. A szél felől meggyújtották a száraz törmeléket, egyszerre több helyen is. A száraz, könnyen égő nádtörmelék gyorsan lángot fogott, végigégett, de mégis napokig is elkotyolgott. Rendszeres nádtallóégetés volt még a múlt század 80-as éveiben is a sarkadkeresztúri Kása-sziget környékén, a zsadányi Tölápján, a geszti Korhány-ér parton. Az itt ismertetett nádtalló égetéshez hasonlóan írta le Osváth Pál a „rétégetést", amit szerinte is azért csináltak, hogy „a következő évi termés tiszta legyen".

255 Mind a fa, mind pedig a nád igen nagy szerepet játszott az itteni nép életében. A jobbágyszolgáltatások tekintélyes része is ezekből került ki. Az ugrai 253 Dankó Imre: Lápolás a Gyepesen. Néprajzi közlemények VIII. (1963) 2-4. 369-377. 254 Dankó Imre: A gyulai fapiacok. Gyulai Hírlap II. (1961) 41. 255 Osváth i. m. 22-26. 436