A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A hiedelemtörténetek változása egy tiszántúli falu közösségének tudatában

mik voltak azok az erők, amelyek napjainkig biztosították továbbélését. Mindenképpen meghatározó tény a boszorkányüldözések emléke. Békés megyében 1728-ban volt az utolsó boszorkányégetés. Az áldozatok között dobozi asszonyok is voltak.

7 Ennek az eseménynek az emléke máig fennmaradt, igaz, hogy adatközlőim nem a dobozi Sántáné és Kissné történetét őrizték meg, hanem a békési Bódisné megégetésének a történetét. Feltehetően azért, mert ez az eset eltér a többitől, bűbájosabb, boszorkányosabb történet. Részletesen közli Bódisné „kantárbábosszo' " történetét Végh József

8 a sárréti népi elbeszélések között és Szűcs Sándor a Régi Sárrét világában.

9 A békésiek és doboziak ma is Bógyisné vagy Bódisné halmának nevezik azt a helyet, halmot, ahol a kegyetlen ítéletet végrehajtották. A dobozi Fazekas Zsófi néni - egyik legjobb adatközlőm - így mondja el az öreganyjától hallott történetet, aki még ismerte a híres boszorkány egyik unokáját: „Eccer megkérdeztem a Boldizsár Julistól, igaz-é, hogy a te nagyanyádat megigettik Bíkísen kilenc kíve nád között? Igaz monta, és el kezdett sírni. Én meg montam neki, hogy - ne sírj, hanem mesíld el nekem. . . . Hát az ugy vót, hogy a kösségi urak, mikor vót valami, mindig hozzánk jártak tojásír. Eccer is jött a hajdú, mer asztat futtatták, hogy: agygyík kend Bódis néném ... De csak egy unokája vót otthon. Ászt mongya a hajdúnak: Most nincs itthun öreganyám. Nem tud tojni. . . Elámult a hajdú: Hát öreganyád tojja a tojást? Igen! A szájába veszi ászt a küvet, aki ott van tékába, asztán jön belüle a sok tojás. Na, szalatt a kűvel a tekintetesekhe' a hajdú. Nem is szólt, csak szájába vette a küvet, és jött néki a sok tojás. Mind észt tették a sok urak: hát nekik is jött. Hát az öreg bíró csak nem akarta hinni, de mégis csak a vígire kellett járni. Veszi hát ű is: neki is gyütt. . . Akkor asztán elfogták az öreg nénét. Amikor víttík igetni, még megkírdesztik, hogy mi az utolsó kíríse? Ászt monta, hogy aggyanak néki kölest. Hát ahogy a kézibe attak, ott menten mind ludarázzsá változott. Csípni kesztík a hajdúkat, azok meg mind elmenekültek. De nagyanyánk csak nem tudott elmenekülni és megigettik." Aztán még hozzáteszi Fazekas néni, hogy „jó hogy megigettik azokat a sok boszorkányokat, mer' nagyon sokat megrontottak, nyomónkká tettek. Ma má' nincsenek tudók, boszorkányok. Kihaltak, mer' a fiatalok filtek átvenni a tudományt. Mostmá' erős a törvény is, nagyon tiltya az ijet." Bódisné történetét több változatban is lejegyeztük. Lássunk még egyet egy fiatalabb adatközlőtől. Érdemes mefigyelni, hogy ez mennyivel rövidebb, mennyivel hiányosabb történet, mint az előző változat. „Nem volt senkinek tojása, csak egy öregasszonynak. Küldtek hozzá a birótul, hogy adjon már néhányat. Csak a kisjány volt otthun: nem adhatok, mondta a hajdúnak, ma még nem tojt meg nagyanyám. - Az öregasszony tojta valahogy a tojást, mert olyan bűbájos féle volt. De ezt nagy bűnnek vették, érte küldtek és megégették menten. Bódusné halmának hívják ma is azt a helyet, ahol a máglya állt." (Kocsis Antalné 55 é.) Az úgynevezett égetőhalmok sok helyen megőrizték a boszorkányok emlékét. Szatmárban a borzovai, csengeri, cégénydányai és érendrédi égetőhalom megannyi emlékei a hajdani boszorkányos időknek.

10 A másik fontos tényező a valamikori falu közegészségügyi viszonyaiban keresendő: döntő ok volt az orvoshiány, a betegségektől való félelem, és az 7 Oláh i. m. 37-39. 8 Végh József: Sárréti népmesék és elmesbálásek. (Debrecen, 1944) 43. 9 Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa. (Budapest, 1943) 151. 10 Szendrey Zsigmond: Szatmár megye néphagyományai. Ethn. XXXIX. évf. (1928) 43. 698