A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Cs. Tábori Hajnalka: A hiedelemtörténetek változása egy tiszántúli falu közösségének tudatában

- Gyulárul jövet, az út mentin vót egy tanya. Abbul mindig nagy dáridó, muzsikaszó hallaccott. Eccer is hajják, akik arrafelí mentek, hogy odabé áll a bál. Kírdik az asszonytul, aki kint mosott a ház előtt: Maguknál mindig ilyen nagy muzsikálás van? Jajj, elíg nagy baj ez nekünk. - mongya az asszony. Tuggyák, a kímínybe van a mu*' zsika, de nem csak az, hanem az asztal is tele van mindenfíle jóval, de ha mink hozzányúlunk, nyomban luszarrá változik. Na az egyik asszony asztán ászt kirdezte tüle: Mongya, mit ad nékem, ha én kiszedem azokat? Adok én egy lánc fődet, csak má' legyen vígé ennek a szörnyűsígnek! Na megkötöttík az egyessiget. Az asszony meg nekilátott a dógának. Hogy mit csinált asztat nem tudom, de az bisztos, hogy soha többé nem hallaccot ki semmi féle vísítás, lárma. (Dúl Jánosné 70 é.) - A gátőrnek is ijen vót az esete. Bekötözött egy boszorkány a kímínyükbe. De azok annyira fíltek tűle, hogy inkább bekötöztek a faluba, nehogy még megroncsa űket. Monták hogy ez már ojan boszorkány vót, akit eccer már megpatkoltak. (Komáromi Lajos 56 é.) - A boszorkányt ugy lehetett megpatkolni, hogy kízzel rávertek, amikor lúalakba vót, és vigyáztak, hogy mindig visszakízzel patkojják, ászt elengedtik. Az ilyennek rajta maratt a patkó, mer a szellemek nem vették. (Fazekas Sándor 78 é.) - Boszorkánypatkolást ín is hallottam. Egy kovács felesígit patkolták meg, aki boszorka vót. A kovács legínyre járt rá. Olyan sovány vót végül a legíny, hogy csak a csontya meg a búré vót neki. A legíny asztán elpanaszolta egy öregembernek, hogy éjjel amikor mán alszik mindig jön asz asszony, a fejihe vágja a kantárt, ű belüle lú lesz, az asszony meg felpattan a hátára és egész íj jel haj szőj ja. Reggel olyan fáratt, hogy alig bír lábraállni. Na mongya az öreg, majd én segítek rajtad fiam. De mit acc írté? Csinálok ín magának egy szíp fokost. Na a jó lesz. Áll az alku! Azzal kézibe csaptak egymásnak. A következő íjjel mán űk lestik meg az asszonyt. Jött is ífilbe a kovácsné, de úk gyorsan a fejihe' vágták a kantárt, és most az asszony változott lúvá. A lábánál meg ott sündörgött a macskája, aki nappal is mindig kisérte. Na, lefogták gyorsan, és rávertík a lábára a patkót. Mind a nígyre rávertík becsülettel, avval elengettík. Hát másnap hajják, hogy beteg a kovács felesíge, nem jöhet ki, meg nem kelhet fel az ágybul. De doktor sem segíthet rajta, mer' más neki a baja. Bele is halt nemsokára. (Fazekas Sándor 78 é.) - Bíkísrül is hallottunk ilyet. A nagyanyámék át is mentek Bíkísre megnízni a megpatkolt boszorkányt. Ott fekütt egy nagy dunyha alatt. Az még akkor nem döglött bele, az kibírta valahogy. (Sós János 76 é.) - Ha el tutták kapni a boszorkányt, megpatkolták. így lett az egyik híres bíkísi boszorkány is megpatkolva. A kovácsnak vót a felesíge, de a kovácslegíny mán olyan sovány vót, mint a kóró. Mér vagy te ijen sovány fijam? - kírdi eccer tűle az öreg kovács. Mán nem birod a fújtatót se, mi lel tígedet? Jajj, gazduram, hogyne lennék oda, mikor minden íjjel a Cengellér hegyet járom. Oda megyek szilvát szedni a boszorkánnyal. Este jön a boszorkány, amikor lefekszem, fejemhe' vágja a kantárt, asztán már uccu, megyünk is. Na fijam, ha újra gyün, légy résen, asztán te vágd a fejibe a kantárt. Akkor nem tud majd elszaladni, kijálcs nekem és megpatkojjuk. Hát ugy is lett, ahogy az öreg kovács monta. De az öreg is tudott ám, ismerte az írást, hogy így ki mert fogni a boszorkánnyal. (Sós János 76 é.) h) A boszorkány tekintélye A rontó személyektől általában nagyon féltek, még akkor is, ha tisztelték őket valamilyen baj elhárításáért. Maguk közt legtöbbször gúnynéven emlegették őket. A gyógyítás vagy a baj elhárítása fejébe járó díjat vagy természetbeli 695