A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Nagy Olga: Archaikus világkép és mese-hagyományozás

Mert ő ezt az embert úgyse tudja kozott Károly király: „Hogy is tudott visszacsinálni, hogy reggel hat órakor ő idejönni? Miért is jött el az anyjáépen menjen ki véle. tói?" Mert mióta eljött, egy boldog órája nem volt. Mikor meglátta a katonát, mind azon gondolkozott: „ez előtt egy órával még életben volt, most pedig laskába vágva. Hogy menjen ő reggel ki véle? - Nem én, hanem a doktor se tudja visszarakni, ahogy volt. Hát még hogy életet tegyen belé! - Vége az életemnek!" Ez a példa is kitűnően szemlélteti a különbséget: a vázlatos (1. v.) és a tömör, de érzékeletes, még lélektanilag is kidolgozott leírásmód között (2. v.). Gondoljunk ez utóbbi rész belső monológjára. Csurka meséi nem a borzongató valóságot, a mondák világát, hanem egy könnyed, derűs és kiegyensúlyozott világot idéztek, amelyben a súlypont nem a hőst fenyegető veszélyre, hanem arra a könnyedségre és biztonságra esik, amellyel ez kivédhet minden veszélyt, amellyel szembenézhet halállal, kivégeztetéssel. Végeredményben az ősi világlátásban benne rejlik ez a lehetőség is: Hiszen a „beavatott hős", a mindent titkok tudója, félelem nélkül nézhet elébe a mindenki más számára elképzelhetetlen, nehéz, sőt megoldhatatlan feladatoknak. Vajon az ugyanazon mágikus alapon álló mesemondó hogyan juthat el az élet eme könnyedébb és biztonságosabb vállalásához? Vajon nem azt jelenti-e ez, hogy még az azonos ősi világkép is sokszor csoportonként, sokszor egyénenként is képes más és más hangulatot és erkölcsi hozzáállást kialakítani a közösség tagjaiban? Nem utal-e ez bizonyos lelki beállítottságú egyedek szerepére is? utal, a hagyományozásban, akik a hagyomány átadásában és meghallgatásában nem „az igazat" keresik és vállalják, hanem azt, ami megnyugtatja, s amely vigaszt csepegtet nagyonis sivár életükbe? Erre a kérdésre nem könnyű felelni, de megközelíteni szabad, sőt kell. Éppen Csurka János kapcsán bizonyos kísérletek, különféle „információk" babonák, valós történetek elbeszélése által meglepődve tapasztaltam, hogy azokban nemcsak a nagyon érzékeny elbeszélőkedv, az érzékletes fantázia van jelen (mint Hicsinél!), de ez az érzékletes fantázia a felnagyítás irányában működik. Az érzékletesség itt ürügy volt arra, hogy elképesztően valótlan állításait valószerűeknek fogadtassa el. Hétköznapi történetei is fantáziába illő színességgel teltek meg, szépítve a szürke valóságot. Soha meg nem történt dolgait azzal a hévvel mondta el, amely az elbeszélés szuggesztív hatása alatt képes elfogadtatni, legalábbis annak elmondásáig, a reális történetet. A vérbeli művésznek ez a szinte mindvégig jelenlevő készsége és képessége nyilvánult meg, amely többi embertársait, olvasóit, nézőit a művészet varázsával akarja megtéveszteni, a valóság illúzióját kelteni a cseppet sem valós dolgokkal. Így nem tartjuk véletlennek azt sem, hogy Csurka minden meséje mágikus telítettsége ellenére sem a hiedelemtörténetek hangulatát, de a mese könynyed, költői világának varázsát idézi. Egy elemzés során, amely a varázserejű hős tulajdonságait veszi számba (ugyancsak e köteten belül), kiderül, hogy mesemondónk nem hagyja el a hiedelemben" elemeket, de azokat költőinek kiszínezi és felnagyítja, a vérbeli művész hiperbolisztikus készségével. 634