A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

de ezt is csak ünnepélyes alkalmakkor, lakodalmakban, szüreti felvonulásokon használták. Az első világháború után terjedt el a vessző fonattal ellátott, külön­böző nagyságú üveg demizson, ezt használták, ha valahova magukkal akartak vinni kisebb mennyiségű bort. Ezt a szerepet régen a fából készült csobolfp töltötte be, de ezt emlékezet óta már csak víz tárolására használták. Idős embe­rek főleg félliteres forma csuporból iszogatták a bort. Kocsmákban, vendégsé­gek alkalmával az első világháború előtt még íakupát használtak. A bokály­szerű cserépkancsókat vidékünkön nem ismerték. Később a különböző üvegpo­harak terjedtek el. A lopón és csapon kívül, főként a legények, akik illegálisan próbálták a hordókat dézsmálni, a borszívásra használtak még egyszerű nádszálat is, de ez nem volt általános szokás. Legújabb borkiemelési eszköz vidékünkön is a 2-3 méter hosszú gumicső. A falukban mindössze néhány ilyen gumicső volt a gazdáknak s azt kéregették kölcsön a bor lehúzása alkalmával, vagy ha másik hordóba akartak nagyobb mennyiséget átvezetni. Hátránya, hogy ebben az eset­ben azt az edényt, amelybe a bort átvették, mélyebbre kellett állítani. A kü­lönböző borszívó gépeket csak a diószegi nagyobb borpincékben alkalmazták. A bor az érmelléki emberek életében jelentős szerepet töltött be. Ennek ellenére részeges ember viszonylag kevés volt, ezt a közerkölcs megvetette. A gazdák ősszel és télen saját termésű boraikból naponta egy-két litert ittak meg, kora reggeltől estig. Akiknek nem termett boruk, azok rendszerint bor­ral rendelkező gazdákhoz járogattak be s különböző címen várták, hogy meg­kínálják őket. Altalános szokás volt, hogy ha valakihez vendég érkezett, azt borral kínálják. A rendszeres borivás mégis inkább csak azokra volt jellemző, akiknek bo­ruk termett. Annál nagyobb jelentősége volt az alkalmi ivásnak. Családi ünne­pek, összejövetelek elképzelhetetlenek voltak bor nélkül, akár örömünnepről (keresztelő, lakodalom stb.), közös munkáról (házépítő kaláka, disznótor stb.) vagy gyászünnepről (temetés) volt szó. Bálok alkalmával a legények a kocs­mában ittak, még abban az esetben is, ha odahaza volt saját boruk. A társas­összejövetelekhez azok is igyekeztek bort szerezni, akiknek nem termett. A leg­nagyobb nyomorúság volt, ha az összeházasodó fiataloknak „Bortalan múlott el lakodalmi estjük" (Sinka: Hazátlan Sallai). Ilyenkor a bor mennyisége és a felszolgált bor minősége az összejövetel rangját is kifejezte. Ezért a módosab­bak, még ha termett is saját boruk, a fontosabb családi eseményekre nemesebb borokat vásároltak. A borozások minden esetben nótázással, tánccal s külön­böző dramatikus játékokkal kapcsolódtak. Legtöbb érmelléki faluban ismerték a szapora csapásolással díszített verbunkos táncot, melyet rendszerint hajnali táncként, vagy kocsmai szórakozások alkalmával táncoltak a legények, s leg­többször a tréfás verbuválás, vagy valamely más dramatikus játékkal, tréfás halottbúcsúztatóval, táncversennyel stb. kapcsolódott. 83 Borozás közben itt is tréfás felköszöntőket, rigmusokat mondtak. Egyik ilyen nyelvpróbáló rigmus így hangzott: „Ö te szeszkó, szívvidámitó, asszonyszomorító, kapafokkal kopogtatott, görbe késsel kanyargatott tőkének a leve! Tudod az este mit tettél? Sok em­berrel megnézettél, fütyöltettél, danoltattál, táncoltattál, még az árokba is buk­tattál! Most azért borocska gondold meg, hogy máskor ne légy oly goromba, már pedig ki van rád húzva a sentencia, aló mars az áristomba!" Ekkor a rig­83 Vö.: Varga Gyula, 1955. 106-112. 524

Next

/
Thumbnails
Contents