A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

történt. Lényege, hogy a szőlő sorok között levő ormot jó mély kapálással széthúzták úgy, hogy a föld majdnem vízszintes legyen. Most a kapás előrefele haladt, így megmaradtak saját lábnyomai. A kapás arra ügyelt, hogy minél kevesebb lábnyom maradjon utána. Ezt úgy érte el, hogy ritkán és nagyokat lépett s lába fejére ráhúzta a földet, mely aztán a lábnyomot befedte. A bevágáskor nagyon kellett vigyázni a friss hajtásokra, melyek ekkor még puszta érintésre letörtek. Ezért ekkor is kisebb, szívalakú kapát használtak. Ujabban a homoki szőlőkben kezd elterjedni a lapos, ún. horoló kapa. (43a, b kép.) Nyár közepén, a júniusi esőzések után még egyszer kellett kapálni, mert ekkorra rendszerint a gyom meglehetősen elburjánzott. Ezt gazolásnak is szokták nevezni. Ilyenkor nem szükséges mélyen kapálni, ezért laposabb, nagyobb kapákat, a homoki szőlőkben lapos horoló kapákat használtak. A gazolást rendszerint kötözés, tetejezés után szokták végezni, így törekedtek arra, hogy a levágott zöld lomb belekerüljön a talajba. E kapálás után szokták mondani: „rendbetettem a szőlőt", mivel ezután két hónapig a hagyomány szerint nem szabad a szőlőkben semmiféle munkát végezni (kánikula!). Kánikula után, ha nagyon gazos lett a szőlő néha kissé megcsapkodták. Ez a negyedik kapálás azonban legtöbbször el is maradhat. Azt tartották, hogy nem árt a szőlőnek, ha ilyenkor kissé gazos, mert akkor kevésbé bántja a peronoszpóra. Különben augusztus legvégén, szeptember elején még egyszer meg kell kapálni a szőlőt. Ezt nevezték lágy szemre való felhúzásnak, ami azt jelentette, hogy a kapáló ismét háttal haladt a sorok közt s a földet középre, ormóra összehúzta. Most különös gondot fordítottak arra, hogy az ormok szépek, egyenesek, tiszták legyenek. Emberi nyom a kapálás után nem maradhatott, hiszen a felhúzásnak éppen az volt az egyik célja, hogy ha esetleg valaki belépett a szőlő sorok közé, azt meg lehessen látni. Korábban jeleztük, hogy ettől az időtől fogva mindenki csak a saját dűlőjén, a saját barázdáján közlekedhetett. Ha mégis előfordult, hogy gyümölcsért be kellett lépni a sorok közé, akkor maguk után gondosan elgereblyézték a nyomokat. A felhúzást újra kisebb méretű, szív alakú kapával végezték s ezzel a tőkék alját gondosan kitisztították. Itt jegyezzük meg, hogy a bihari hegyeken már a múlt század végén kísérleteztek ekekapás műveléssel,'

0 de ez még ma sem tekinthető általános szokásnak. (44. kép.) A szőlő utolsó kapálása a fedés, melyet rendszerint november első felében végeztek. „Elfedi Márton a szőlőt", mondta Márton József egykori kismarjai adatközlőm, aki ezt a kifejezést kettős értelemben használta: részben Márton napra célzott (nov. 18.), részben saját magát ajánlotta a gazdáknak. A fedés csaknem olyan nehéz munka volt, mint a nyitás. Különösen azoknak, akik nemcsak a tőkét, hanem még a venyigét el elföldelték. Ez nem volt általános szokás, de sokan kísérleteztek vele. Voltak, akik azt állították, hogy az elfedett vessző a föld alatt megpállik, tavasszal jobban megvakul, mint az, amelyik szabadon volt. Ezért legtöbben csak a tőkéket fedték be földdel. A fedés nehéz munkáját szívesen végeztették a gazdák napszámosokkal, annál is inkább, mert a fedés ideje sokszor egybeesett az őszi betakarítással, a vetéssel. Különben fedés idején a kertekben, hegyeken a férfiak uralták a helyzetet. A bor ekkorra már minden háznál kiforrt, így a szőlőskerti pajtákban, pincékben napközben is gyakran köszöntötték egymást egy-egy pohár borral, 75 K. Nagy Sándor, 1872. 661-664. 500