A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

ahol pedig az éjszakákat is kint töltötték, nem egyszer a késő éjszakába hajló mulatástól volt hangos némely pajta. Kötözés, kaccsolás, tetejezés A szőlőt vegetációja során három-öt alkalommal szokták kötni. A kötözés elsősorban női munka volt, de gyerekeket, napszámosokat is vettek igénybe erre a meglehetősen unalmas, nem túlságosan nehéz, de a sok hajladozás (hajbókolás) miatt kellemetlen munkára. Kötözésre régebben csaknem minden esetben sást, ún. bikatört (Cyperaceae) használtak. Ezt a növényt a Berettyó laposaiban mindenütt meg lehetett találni s minden korlátozás nélkül bárki annyit szedhetett belőle, amennyire szüksége volt. A június végétől egész nyáron át szedhető bíkatört kévébe kötötték, a szekér derekában hazavitték és otthon alacsony tetőre (ól, félereszes stb.), vagy a földre szétterítve megszárították. A megszárított bíkatört szépen megtisztították, majd újra kévébe kötve száraz helyen, padláson tárolták. Felhasználás előtt be kellett áztatni, hogy megpuhuljon. Majd a munkás egy jó marék bíkatört derekán körül kötött s ebből egyenként húzta ki a szálakat. A szép bíkatőr néha 150-180 cm hosszúra is megnőtt s néha kétfelé is lehetett hasítani. így egy szállal két-négy kötést is lehetett végezni. A vizek kiszáradása után nem lehetett bíkatőrhöz hozzájutni, így az első világháború táján terjedt el vidékünkön a raffiával való kötés. A raffiát pontosan úgy használták, mint a bíkatört. Érdekes, hogy az 1941-1942-es vizes esztendőkben sokhelyen kisarjadt a bíkatőr s ekkor ismét nagyon sokan kezdtek vele kötözni. 44. kép 501