A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

42. kép telmezi is, a valóságban szinte nincs két ember, aki azokat pontosan egyformán alkalmazná. A metszést az Érmeiléken a legfontosabb szőlőmunkának tartják. „Metszéskor szüretel a gazda" - mondják. Ezért ezt a munkát ritkán bízzák idegen munkaerőre, legfeljebb csak szakképzett vincellérre. Rendszerint a család idősebb férfi tagjai végzik, illetve a családtagok munkáját ők ellenőrzik. Nők a tájon sohasem metszettek. (40a, b,- 41. kép.) Metszés közben a levágott szőlővesszőt, a venyigét a sorok közt gyűjtötték össze, mégpedig úgy, hogy három sor venyigéjét egy sor közé rakták. Kb. 6-8 tőke venyigéje került egy csomóba. A venyige lerakásánál ügyeltek arra, hogy a hegye és töve mindig egyfelé álljon, hogy később könnyebb legyen bekötni. Metszés után a venyigét lehordták a szőlő végébe. Itt rendszerint sásból font kötéllel kévé kötöttek és csomóba rakták. (42. kép.) A száraz venyige jó tüzelő: gyorsan ég és nagy hőt fejleszt. Ezért különösen a kemence felfűtésére kitűnően alkalmas volt, de jó volt tűzgyújtáshoz és nyílt tűzhelyen való főzéshez. Ezért a venyige egy részét kint hagyták a kertben és ott használták fel. Sokan tetőfedésre is használták: szinek, félereszek tetejét néha venyigével fedték, vagy a nádtetőket ezzel kiegészítették. Egy időben több faluban elterjedt, hogy a nádtetők gerincét venyigével borították le, hogy a mind nehezebben beszerezhető nádat pótolják. Voltak, akik szőlő venyigével fejelték meg tavasszal a garággyákat is, sőt némelyek még kezdetleges sövény kerítést is fontak belőle. Mindez azonban csak másodlagos funkció volt, hiszen a venyige nem volt tartós anyag; két-három év alatt elkorhadt. De értéke máskülönben sem volt nagy, nem sajnálták hát bármilyen célra felhasználni. 32 Déri Múzeum 497