A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

az oltásmódot, amikor már végleges helyén levő vad alanyokat a helyszínen beoltottak. A sima vesszők nagyobb tömegben való oltásával vidékünk parasztgazdái általában nem foglalkoztak. A nagyobb területek betelepítéséhez szükséges gyökeres oltványokat általában kertészektől, szőlészetektől szerezték be. Magát az oltás technikáját azonban többen ismerték. Sokan kertészektől, vincellérektől lestek el, mások maguk is résztvettek különböző tanfolyamokon, ahol többek közt ezt is tanították. Mint korábban láttuk, ilyen tanfolyamokat szervezett már a múlt század második felétől kezdve a diószegi Vincellériskola, majd tanították az elemi iskola б osztályára épülő ún. Ismétlő Iskolák-Ъап, később a különböző ezüst-, aranykalászos gazdatanfolyamokon, melyet a XX. századforduló után fokozatosan kiépülő gazdasági szaktanácsadó hálózat, néhol a már több-kevesebb hagyományokkal rendelkező gazdasági és borászati egyesületek szerveztek. Sokkal elterjedtebb volt a helyszínen való oltás, ennek is elsősorban az a fajtája, amikor nem vesszőbe, hanem a lefűrészelt tőke nyak-Ъа helyezték el az oltóágakat. Ezt az oltásmódot a korábbi szakcikkek alig méltatják figyelemre, így talán paraszti technikának tekinthető. A nyak-oltás ideje kora tavasz, lehetőleg a nedvkeringés megindulásának a legkezdete. A beoltásra szánt tőkét jól körül tisztították: a felső nyakgyökereket és az ún. szakáll-gyökereket eltávolították, majd a földfelszín táján a tőkét lefűrészelték. A lefűrészelt felületet oltókéssel simára vágták, majd egy erős késpengével, kalapács vagy kisíurkó segítségével a lecsonkolt gyökeret behasították. Ezután a hasítékba egy fa éket ütöttek, ezzel annyira szétfeszítették, hogy az oltóág a hasítékba beleférjen. Az oltóágat nyerges tormára képezték ki s az ékszerű részét úgy vágták el, hogy a belülre eső oldala kissé keskenyebb legyen, hogy a hasítékba helyezve a tőke és az oltóvessző bőre jól összeszoruljon. Ha elég vastag az alany, a hasíték másik oldalára is illesztettek egy oltóágat. Ezután az éket óvatosan kihúzták s az erős gyökér az oltócsapokat úgy összeszorította, hogy semmiféle kötözést nem kell alkalmazni. Hogy azonban a hasítékba felülről víz, szennyeződés bele ne kerüljön, a lecsonkolt részt puha agyaggal beburkolták s ezt rongydarabbal átkötötték úgy, hogy a szemek az agyaggolyó fölé érjenek. Ha ez az oltás megíokad, a következő évben már termést is hoz, ha viszont nem fokad meg, rendszerint maga a tőke is elpusztul s helyette újat kell telepíteni. A zöld oltás lényege, hogy nyár elején a kb. 120 cm hosszúságú zöld veszszőbe helyezik el a nemes oltóágat - egyszerű hasíték oltással -, melyet aztán, ha az oltás megíokadt, ősszel lebuktattak s úgy gyökereztették. A zöld oltás nagyon könnyen fokadt, de utánna a nyár folyamán könnyen elpusztult. Ezért egy tőkén néha több vesszőt is beoltottak, hogy legalább egy megmaradjon. A szőlőoltás egyetlen speciális eszköze az oltókés volt. Ezt régen kaszapengéből kováccsal készíttették el, az utóbbi 100 év óta vásári árusoktól, vagy boltból vették. Sokan saját, jól kiélesített evő-, vagy körmöző bicskájukkal oltottak. A vesszők elvágására használtak még metszőkést vagy metszőollót, a tőke lenyakazásához nyakazó íűrészt, hasító kést, kis csákányt, fa éket s kötöző szert (puha házi fonal, raffia). Az Érmeilék paraszti szőlőskertjeinek szőlő telepítésére jellemző volt az a szakírók által gyakran kárhoztatott szokás, hogy a fajta megválasztásra kevés gondot fordítottak s előszeretettel ültették egymás mellé a legkülönbözőbb szőlőfajtákat. Nem voltak szigorú szabályai a sor- és tőtávolságnak sem s a nyilason belül a járások hosszúságának sem. Voltak, akik a sűrűbb, mások 490