A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: Az érmelléki szőlőkultúra

res vesszőknek sem ástak gödröt, hanem ültetőíával vagy ültetővassal ültették, mint a sima vesszőt. A sima vessző ültetése annyiban tért el a gyökerestől, hogy ebben az esetben nem ástak előre gödröt, hanem ültetőfát, kötöttebb talajú szőlőskertekben ültető vasat használtak. Egyik ültető a zsinór mellett megjelölt helyen leszúrta az ültetőfát, lyukat csinált vele, a másik a lyukban elhelyezte a sima vesszőt, majd az ültetőfával mellé leszúrtak s ezzel a földet a vessző mellé szorították. Az így elültetett sima vesszőt szintén megjelölték és becsirkézték. Sima veszsző ültetésnél a trágyázás elmaradt. A telepítés azzal ért véget, hogy a nyilast körül kapával szépen felhúzták, kialakították két oldalt és a járások között az utakat (barázdákat). A nyilas alsó végénél veteményes parcellákat hagytak (3-4 méter hosszúságban), esetleg ide már a telepítés időpontjában diófát ültettek, sokan pajtát építettek. Pótlások. A meg nem fokadt vesszők helyére a következő évben új gyökeres vagy sima vesszőket ültettek. Ebben az esetben a talajelőkészítés kivételével az ültetés technikája hasonló az új telepítéshez. Természetesen, ilyenkor már nem alkalmaznak zsinórt, csak szemmértékkel jelölik ki az ültetés helyét. Buktatás vagy lehúzás. Már beállott szőlőkben olyan szőlőfajtákat lehet buktatni, melyek nem kívánnak oltást. A buktatás igen elterjedt, közismert pótlási mód, kisebb variációit nem számítva két főtípusát ismerik; egyik, amikor magát a termő tőkét nem háborították, hanem csak a rajta nőtt egyéves vesszőket húzták le egy 15-20 cm. mély árokba úgy, hogy a vesszőnek a vége az új tő helyén ért ki a földből. Ha az árok, amelybe a vesszőt lehúzták nagyon sekély, a vesszőt porhajasnák mondták. Ebben az esetben meggyökeresedés után gyakran az egész vesszőt kivették a földből és újra elültették. Ha elég mély volt a buktatás, akkor a tő véglegesen a lehúzás helyén maradt. Másik típus, amikor magát a tőkét is a föld alá buktatták s a rajta levő vesszőket különböző irányba széthúzták, sőt a régi tőke helyén is kivezettek egy szálat, így a kiöregedett tőke helyén egy megfiatalodott új tő keletkezett. Ezt a módszert a hegyi falvakban homlitás-nak nevezték.'

0 Magát a ledöntést óvatosan kell végezni, nehogy a vessző eltörjön. Ezért sokan ott, ahol erőteljesebben kell a vesszőt meghajlítani, késsel átszúrják és meghasítják. Olyan is volt, hogy elföldelés előtt az árok fenekén kis kampós gallyal fogatták le a ledöntött vesszőt. Mindenesetre arra nagyon kell vigyázni, hogy ahol az új tőkét kívánják alakítani a ledöntött vessző legalább 20 cm. hosszúságban függőlegesen álljon. A buktatott vessző csaknem minden esetben meggyökeresedett. Ezért a szaporításnak ez volt a legbiztosabb módszere. A következő év tavaszán, metszéskor az anya tőkéről a lebuktatott veszőt levágták, így az mostmár önálló életet kezdhetett. Szőlő iskola. Célja, hogy itt telepítésre alkalmas szőlővesszőket gyökereztessenek. Az iskolában gyökereztethettek sima-, vagy előre már beoltott veszszőket. Helyét minden esetben a szőlősorok végében üresen hagyott területen jelölték ki. Mindenek előtt közvetlenül metszés után, vagy még metszés előtt magáról a tőkérő metszőkéssel vagy metszőollóval 40-50 cm. hosszú ép veszsződarabokat vágtak le, melyen kb. 4-6 ép szem volt. A felső szem fölött kb. 4-5 cm.-re vágták el, alól viszont közvetlenül a szem alatt. Voltak, akik a 70 Magát a műveletet már Bél Mátyás leírta, i. m. II. V. §. Itt a homlitás szót a latin humilitás-ból származtatja. 488