A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1974 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Sterbetz István: Kelet-magyarországi sztyepp-jellegű puszták fészkelő madárvilágának alakulása legeltetett és kaszáló hasznosításban

Sterbetz István Keletmagyarországi sztyepp-jellegű puszták fészkelő madárvilágának alakulása legeltetett és kaszáló hasznosításban A nemzetközi természetvédelem íratlan törvényei megkívánják, hogy az egyes országok elsősorban sajátos adottságaik felkarolásával szolgálják az egyetemes kultúrcélokat. Hazai viszonylatban mindenek előtt a terjedelmes, kelet-magyarországi szikespuszták jöhetnek ilyen szempontból számításba. Mindenkor hangsúlyozzuk azonban, hogy ez a táj típus már nem ősi, hanem egykori vízjárásos-erdősztyeppés környezetnek évszázadokon át emberkéz formázta öröksége. Élővilágának vizsgálatában ezért az időről időre változó tájnak olyan állapotából kell kiindulnunk, amelyik leghívebben tükrözi a tárgyalt flóra, vagy faunacsoport környezetigényeit. A történelmi kor pusztája sztyeppéi madarak esetében meglepően későn, csak a folyószabályok befejeztet követő s a korszerű vízgazdálkodás nagyszabású létesítményeit megelőző évtizedekben állt legközelebb a középeurópaibelsőázsiai klímasztyeppek viszonyaihoz. Kb. a múlt század utolsó húsz-harminc esztendejétől a második világháború végéig számíthatjuk ezt a korszakot. E napjainkban már erősen megfogyatkozott terjedelmű másodlagos pusztán azonban csak a rövidfüvű legelőt, és a magasabb-dúsabb növényzetű kaszálót tekinthetjük sztyeppjellegűnek. A vízborításos, meg aszályos állapotát gyakran váltogató vakszik, és az állandó vízállások, nádasok, erdőfoltok idegen tájelemekkel bontják meg a füvespuszta egyöntetűségét. (Keleten a típustáj természeti viszonyait hasonlóképpen zavarják a klimatikus sztyeppövezetbe nyomuló, szomszédos erdősztyeppek, félsivatagok, sivatagok és sóstavak mozaikjai). Az ilyen szigetszerű beékelődések jellemző állatvilága azonban sem a természetes, sem a másodlagos pusztán már nem sztyeppéi. A szántóföldi művelésre alkalmatlan, tiszántúli szikeseket egykor majdnem kizárólag külterjes állattartással hasznosították. Uralkodó tájadottságuk a legelő, amelyet hatalmas állatcsordák rendszeres taposása, rágása, trágyatermelése alakított sajátos élettérré. A Fertő tó környékén Festetics (1970) mutatott rá a legeltetés környezetformáló jelentőségére, és nem kétséges, hogy Kelet-Magyarország szélsőséges természeti viszonyai között ez a tevékenység még hatványozottabban érvényesül. A legelő térfoglalásával szemben az évente váltakozó pontokon kijelölt kaszálók csak kis területekre korlátozódtak, mivel viszonylag csekély volt a ridegen, vagy ettől eltérő viszonyok között tartott jószág téli takarmányszükséglete. Az utóbbi húsz-huszonöt évben azonban egyre jobban felcserélődik a legelő-kaszáló aránya, mert a belterjesedő állattartás miatt - ahol ez lehetséges - állandó jellegű kaszálóvá minősítik át a felhagyott legelőket. Tanulmányomban e két, sztyepp jellegű élettér fészkelési viszonyait pró157