A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)
Természettudomány - Endes Mihály: A székipacsirta (Calandrella brachydactyla Leisler)
egyet-egyet. Kellő távolságban követve - „terelve" - szinte a végtelenségig gyalogol, meg-megállva, visszanézegetve, láthatóan nem sok hajlandóságot mutatva a felrepülésre. Táplálékát hasonló módon a talajról és az alacsony növényzetről szedegeti össze. Egy alkalommal megfigyeltem, amint felszállva kb. 2 m magasan repülő rovart is elfogott. Tovaszálltakor nagy, hullámos ívekben alacsonyan a talaj felett repül. Szárnycsapása inkább a pityerfélékre emlékeztet, mint a pacsirtákéra. Röptének összbenyomása leginkább az erdei pintyéhez hasonlítható (Dathe). Meglepő jelenség a repülő pacsirta csapat hirtelen „eltűnése". E jelenség magyarázata az, hogy a madarak feltűnő, világos alsóteste a csapat elkanyarodásakor a szemlélő számára láthatatlanná válik, a test felső részének talajhoz hasonló színezete még fokozza a meglepő hatást. Váratlan jelenség hatására, felizgatott állapotban a fejtető tollait bóbitaszerűen felmereszti. Ilyenkor az erdei pacsirtára emlékeztet, melyet kis termete is fokoz. Ha észreveszi, hogy üldözik, bizalmatlanná válik. Ilyen esetben jelentős távolságról követhető csak és hamar felrepül. Hasonló módon viselkedik a vonulás előtt álló összegyülekezett csapat is. A megfigyelő elcsodálkozhat ha arra a tavaszi, párválasztásban és revirharcokban fajtársain kívül szinte semmiféle élőlényt figyelemre sem méltató madárra gondol, amely nem egyszer a minden takarást nélkülöző embert is 5-10 m-re megközelíti. A székipacsirta élőhelyén számos, talajba mélyített kisméretű, félreérthetetlenül madarunknak tulajdonítható gödröcskét észlelhetünk. A mélyedések jól kialakítottak, béleletlenek, védőbástya nincs körülöttük és leginkább félbemaradt, valami okból elhagyott fészkekre emlékeztetnek. (40. kép.) Egy lényeges momentum azonban ellen szól ennek a feltételezésnek. E „fészkek" ugyanis sohasem rendelkeznek növényi álcázással és kialakításukban nem láthatjuk az árnyékot adó boltozatos kiképzést. Ezek a gödrök a revirek kialakulásával jelennek meg és a hímek számára szolgálnak alvóhelyül. Ez magyarázza azután azt is, hogy a gödör miért nélkülöz minden álcázást. Éjszaka a sötétség bármely bástyánál vagy fűcsomónál jobb rejtést biztosít és ez a tény is alátámasztja feltételezésemet, hogy a valódi fészkek bástyája nem a szél vagy elöntés ellen véd, hanem a nappal is fészkén ülő tojó elrejtésére szolgál. Ha ugyanis az előbbi lenne a cél, a hímek is hasonló módon építenének. Már Withaker (cit. Bannermann 2.) említést tesz arról, hogy a vonuló székipacsirta csapat reggel útrakelve az előbb leírthoz hasonló de kevésbé gondosan készített alvógödröket hagy maga után, amelyeket csak egy éjszakára használtak a madarak. A revirben levő alvógödör azonban mélyebb, oldala simára csiszolt, és kisebbnagyobb távolságra tőle mindig ott a tojó fészke is. Ez a távolság megfigyeléseim szerint igen változó lehet, a legtávolabbi alvógödör 60 m-re, a legközelebbi 40 cm-re volt a fészektől. Tartósan kedvezőtlen időjárás, esők beálltakor a hímek nappal is a gödörben tartózkodnak, egyébként azonban nap közben csak elvétve - a déli órákban - keresik fel. Érdekes tény, hogy a második költés során, ha a pár az első fészek közelében marad költeni, a hím megtartja és tovább használja az eredeti alvóhelyét. A fiókák szétszéledése után a költési periódus befejeztével, tehát júliusban és augusztusban az alvógödrök száma észrevehetően megszaporodik. Ennek az a magyarázata, hogy ilyenkor elvonulásukig a tojók is alvógödröt kaparnak maguknak. Az eredeti fészket, amelyet a fiatalok elhagytak, többé sohasem keresik fel, bár alvógödör készítését a fiatalok részéről nem figyeltem meg. A költési időn kívül a székipacsirta mindig társasán, többnyire csapatosan él. A csapat nagysága igen változó lehet, néhány példánytól több száz madárig 63