A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)

Természettudomány - Endes Mihály: A székipacsirta (Calandrella brachydactyla Leisler)

azonnal megkezdi. Ezt a munkát a szállítással együtt túlnyomórészt szintén a tojó végzi. A fészek anyagának gyűjtésére nem egyszer revirje határain túli területeket is felkeres. A bélelő anyagokat főként gyalog, ritkábban repülve viszi, olykor egyszerre több darabot is. Ez a munka szinte megszakítás nélkül hajnaltól napnyugtáig folyik és kedvezőtlen időjárás sem befolyásolja. Az építés ideje alatt a hím a magasban énekel és csak néha száll le a nőstényt kísérgetni, és olykor a cipelésben segédkezni. A munka néhány napig tart és csakhamar előttünk áll a pacsirtafészek. Ez általában jól megépített, pacsirtatípusú. A talajhoz erősen tapad, és helyéből alig lehet épségben kiemelni. Néhány megfigyelő (Snitnikov, Hartert 1904, Koenig) a fészket laza építésűnek, gyenge kivitelűnek tartja, ennek azonban nagy számú megfigyelésem ellent mond. A fészek anyaga egy külső durvább vázból és egy finomabb belső részből áll. Ez a két rész elválaszthatatlanul össze van dolgozva. A külső váz fűszárakból, gyökerecskékből, ürömből (főként az artemisiana alfajnál) és fűlevelekből készül. A csésze szélét különösen hosszú fűszárakból kerekíti, nem egy közülük 20-30 cm hosszú is lehet. Néha peremszerúen körülépíti a fészket is. (24. kép.) A bélelést nem ritkán friss zöld mohaszálakkal kezdi, de ezt az anyagot építés közben is felhasználja tömörítő anyagként. A felhasználás gyakorisága nagy mértékben függ az időjárási viszonyoktól is. Sok esővel járó, nedves tavaszon nagy foltokban, dús párnákban zöldell a Ceratodon purpureus mohafaj, mely csapadékszegény esztendőkben alig látható. A tulajdonképpeni bélelés - és ez igen nagy teljesítmény - egy nap alatt készül el. A felhasznált puhább anyagok egyaránt lehetnek növényi és állati eredetűek. Néha találhatunk kizárólag növényi anyagokkal bélelt pacsirtafészket. A bélelő anyagok természetesen „tájjellegűek". A magyar alfaj gyakran és nagy mennyiségben használ fel juhgyapjút. Ugyancsak előszeretettel használt bélelőanyag a toll is, amelynek mennyisége azonos területen élő székipacsirták fészkeinél is erősen változó lehet. Leggyakoribb a bíbic fedőtoll, emberi települések közelében épült fészkekben pedig gyakran látható baromfitoll. A fehér vagy világos színű tollakat szemmelláthatóan előnyben részesíti. Ha a területen ló- vagy marhalegeltetés is folyik, úgy ezek szőre is gyakran belekerül a fészkek bélelésébe. A növényi eredetű anyagok skálája szélesebb, és a fő szerepet a gyapotszerű termésűek játsszák. így pl. Lagurus, Scorsonera cana bóbita, Alopecurus geniculatus levélhüvelykéi (Szabó L.). A második költés kezdetére beérik a Carduus acanthoides és a Taraxacum officinale, és termésük bojtjai megjelennek a fészkek bélelésében is. A most felsorolt bélelőanyagok a fészekbe filc-szerű összedolgozásban kerülnek beépítésre. Ez a réteg jó szigetelést és egyúttal védelmet nyújt a tojások és a fiatalok számára. A teljes fészekbélés, beleértve a váz és a filcszerű belső réteg együttes vastagsága átlagosan 22 mm-re tehető, de ez változhat 12 és 30 mm között. A falvastagság egyébként sem egyenletes, a fészek oldalainál vékonyabb, míg az alján vastagabb. A kibélelt fészekgödör belső átmérője 40 és 80 mm között ingadozik, átlagosan 56 mm-re tehető. Mélysége 45 mm, szélső értékként itt 30 és 60 mm között mértem. A fészek kerülete 310 mm és 280-340 mm között lehet. A fűcsomók, bokrocskák tövében épült székipacsirta fészkek megtekintésekor nagy gyakorisággal egy, a szabadonálló oldalt egyharmad, vagy félkörben körülvevő gátra, vagy méginkább bástyára emlékeztető, határozottan öszszehordottnak imponáló építményt láthatunk. Teljesen nyílt helyen álló fészkek esetében ez csonkakúpszerűen minden oldalról körülveszi a fészket, és kb. 16-22 cm átmérőjű. (25. kép.) Ez a bástya borsónyi, cseresznyényi, ritkábban 40