A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1973 (Debrecen, 1975)

Néprajz - Varga Gyula: A derecskei hagyma- és zöldségtermesztés

A hagyma- és zöldségtermelés nem olyan foglalkozás, amely a falu társaséletére közvetlen hatást gyakorolhatott volna. A művelés egyetlen mozzanata se kívánt csoportos munkát, a termelés minden munkamenetét családonként, külső segítség nélkül is el lehetett végezni. A termelő a családi hagyományokból, szülőktől, nagyszülőktől tanulta meg a mesterséget s még a racionálisnak tűnő változtatásoktól (sorba vetés, hosszabb nyelű kapircsok, kapák alkalmazása stb.) is elzárkóztak. A művelés minden fázisa pontosan megegyezett s néhány újabb kivételtől eltekintve minden társadalmi rétegnél évszázadokon át azonos körülmények között és azonos módon történt. Szigorúan hagyományos az eszközanyag is. Lényegében egyetlen speciális hagyma- és zöldségművelő eszközük van, a vakaró, a többi összes eszköz a földművelés vagy háztartás általános, a zöldségkultúrától függetlenül is meglevő készlete. Az eke, a íogasés tövisborona, a kézi vetéshez használt sulckötő, a betakarításnál használt kosarak, zsákok, a szekér a ráhelyezett vesszőkassal vagy ekhóval, szegényebbeknél a kubikus- vagy trágyahordó targonca, amellyel egy-két zsák zöldséget a piacra vagy az átvevő helyre elszállítottak, a szikkasztáshoz használt komlóvagy kovászszárító, a felszeleteléshez használatos konyhakések mind csak másodlagos funkcióval szolgálják a zöldségtermesztést, eredetileg mind megvolt már a parasztgazdaságban. Talán még a sutoshagyma eltartására szükséges zsákot lehetne kivételként megemlíteni, mert ebben az esetben a normális gabonás vagy lisztes zsákot némileg át kellett alakítani. A vermek, bár itt elsősorban a zöldségtermesztést szolgálták, de szintén megvoltak ettől függetlenül is, éppen úgy, mint a táj bármelyik falujában. A speciális sorhúzók és vetőszerkezetek valamint kapaféleségek pedig nem tudtak már elterjedni. Egyetlen közösségi hagyománya mégis kialakult a hagyma- és zöldségtermesztésnek, mégpedig a különböző hagymáskertekkel kapcsolatosan. A három hagymáskert tulajdonosai ugyanis mind a mai napig kertenként ún. kertgazdaságokat alkotnak. A gazdaságok működése igen laza. Lényegében a kertek kerítésének megjavítására, az árkok kitisztítására, a csőszök megfogadására s a kerti földek téli hasznosításának megszervezésére korlátozódik. Évek óta bevett szokás ugyanis, hogy a kerteket juhtartó gazdáknak adják bérbe téli legeltetésre. A gazdaságok működésére hivatalos helyiséget nem tartanak fenn, hanem a gazdaság érdekeit s a rendtartás íratlan szabályait a közösen választott gazda képviseli. A gazdaságok működésének egyetlen színtere az évenként egyszer, rendszerint szeptemberben tartott ún. torzsaié. ( A szó arra utal, hogy a kertekben káposztát is termesztettek. Adataink szerint ez nem haladta meg a házi szükségletet. A kint maradt torzsa azonban így is kitűnő téli legelőt jelentett a birkanyáj aknák. A kertet éppen ezért a juhászok szívesen bérbevették a kertqazdaságoktól). A torzsaié napján a gazdák összegyülekeztek a kertben vagy rossz idő esetén a gazda házánál s itt - rendszerint a szabadban - megvitatják a kert évi gondjait. A gazda röviden beszámol az év fontosabb eseményeiről. Ki volt az, aki idejében nem tisztogatta ki az árkot, nem tette rendbe a kerítést, ki hagyta nyitva maga után a kertkaput stb. Majd az egybegyűltek tréfás elhatározással büntetést rónak a „hanyag" gazdára. A büntetés egy-két liter bor, amit aztán közösen el is fogyasztanak. Ezután megválasztják a következő évre a gazdát. Maga a választás is rendkívül egyszerűen történik, nincsenek szavazások, még csak közfelkiáltás sem, csak egyszerűen megbeszélik a dolgot. A régi gazda felteszi a kérdést: „köszönöm a bizalmukat, most pedig válasszuk meg, ki legyen jövőre a gazda!" Erre a többiek rendszerint: „Viselje csak komám 18* 275