A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Muzeológia - Ditróiné Sallay Katalin: Művelődéspolitika és múzeumok

vitatta, a másik felét jobban érdekelte, hogy ugyanakkor milyen események zajlottak az ENSZ-ben, vagy a Biztonsági Tanácsban. Az ízlésnevelés és ízlésfejlesztés a kulturális szervek számára központi feladat, és számtalan problémát vet fel a munkásmozgalmon belül is, mivel olyan százezrekről van szó, akiknél az ízléstípusok egyszerre, egymás mellett vannak jelen. Ezért szükség van arra, hogy a saját munkánkban is a helyes arányokat alakítsuk ki, az emberek ízlésében is az arányokat tegyük uralkodóvá, és ne gyártsunk hamis ideológiákat bizonyos dolgok igazolására. Hogy példával is illusztráljuk: az nem baj, ha a televízió táncdalfesztivált rendez, hanem az, ha ezt úgy propagálja, mint jelentős kulturális eseményt. Ismét Kádár elvtárs szavait idézzük a X. kongresszuson elhangzott beszédéből: „ . . . politikánk az, hogy a művészeti munkába, stíluskeresésbe nem kívánunk adminisztratív eszközökkel beavatkozni ezután sem . . . Ugyanakkor a kulturális élet területén sem engedjük kétségbevonni a párt, a szocialista állam illetékességét senkitől. . . Azt tartjuk, mindenkinek jogában áll, hogy saját ízlése és világnézete alapján alkosson. A munkásállamnak viszont joga, hogy a művek között társadalmi és művészi értékük szerint válogasson." (X. kongresszus jegyzőkönyve. 131.) 1970. év májusában megtartott Országos Népművelési Konferencián is felszólalt Dömötör János, ahol a vizuális műveltség hiányáról, valamint a képzőművészeti és filmízlésünk alacsony szintjéről folyt vita. Megállapította többek között, hogy köztereinken felállított szobrainkat a közönség idegenkedéssel fogadja, továbbá a nemzetközi fesztiválokon díjat nyert filmjeinknek itthon gyakori a sikertelensége, sőt bukása. Magyarázatát a tömegkommunikációs lehetőségek korlátozott voltában látja, s abban, hogy a művelődéspolitikánk sem vonta le azokat a következtetéseket, amelyek a XX. század kultúrájában bekövetkezett változásokból adódnak. Bár néhány gimnáziumban ismét van művészettörténeti oktatás, hiányosság, hogy a szakközépiskolák tanterveiben ugyanez nem szerepel. A látáskultúra fejlesztésében jelentős előrelépés lenne, ha mennyiségileg többet, tartalomban kissé bátrabban sugározna erre alkalmas műsorokat a televízió. Szükséges lenne tematikusán tárgyalni azt, hogy bizonyos témákat a különböző korok művészei hogyan látták, és hogyan alakult, változott az egyes korok ízlése a történelmi, társadalmi változásokkal összefüggésben. Helyesebb lenne Dömötör szerint a részletes művészettörténet helyett egyes műtárgyak elemzésével, tájékoztató bemutatásával foglalkozni. Ez is hozzájárulna ahhoz a központi feladathoz, hogy a látáskultúra terjesztése - az ízlésnevelés érdekében - kapjon nagyobb szerepet a közművelődésben. (Múzeumi Közlemények. 3. 35-39.) Az ízlés kérdéséhez számtalan példát tudnánk felsorolni. Ezek között válogatva két dolgot szeretnénk említeni. Egyik: a televízió, mely egyre inkább közművelődési szerepet tölt be. A televízió műsorait nézők napjainkban már nemcsak a művészet befogadói, hanem résztvevői is. A közönség együtt él a televízió nyújtotta nem művészi információkkal: politikával, napi eseményekkel, sporttal. Fel lehet tehát ezt használni a közművelődés javára, hogy ugyanígy legyen a közönség résztvevője a művészeteknek. Feladata tehát sokrétű és összetett, mert mindig több új előfizetővel ismeretlen kulturáltsági, műveltségi fokú emberek lépnek be a TV-nézők több milliós táborába. Éppen ezért az ízlésnevelést és fejlesztést, az ismeretanyag bővítését, a szórakoztatásra szánt művek megválasztását és mennyiségét úgy kell adagolnia, hogy az esetleges át645