A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Muzeológia - Ditróiné Sallay Katalin: Művelődéspolitika és múzeumok

tikát megérthessük, megértethessük, nevelni kell a tömegeket attól a művészeti irányzattól kezdve, mely különösebb felkészülés nélkül is megérthető. Ha az ez után következő szakaszokat is megismertettük, a mai művészeteket, ha nem is tudjuk mindenben azonnal elfogadtatni, ha nem is tudjuk rögtön teljesen megértetni, de megismertetésével már sok megjelenítési formának helyt tudunk adni. S a ma kultúrpolitikájának ez a legfőbb feladata, hogy a mai kor embere ne álljon értetlenül egy-egy tárlaton; ha még élvezni nem is tudja a ma irodalmi alkotásait akár könyv alakban jelenik meg, akár színházban vagy irodalmi esten hallja, látja; vagy a mai zeneirodalmunk termékeit hallgatja. A közérthetőség mind a művész, mind a társadalom számára fontos. De ha csak nekünk nem közérthető, akkor magunkban, nem megfelelő kulturáltsági fokunkban kell keresnünk a hibát. Mert az igazi művész az esztétikai tükrözés sajátos nyelvén szól hozzánk. Az „egy nyelven beszélés"-hez nekünk is vannak feladataink, kötelességeink az elsajátítás terén. Az egyetemes művészettörténetben ma már elismert nagy művészekre említenénk néhány példát, akiknek életében nem következett be társadalmi megbecsülés: Van Gogh, Gauguin, Rembrandt, Vermeer, Delacroix. De magyarországi viszonylatban sem más a helyzet, mert nem értették meg a saját korában József Attilát, Bartókot, Szinyei Merse Majálisát, Munkácsynak a népéletből vett jelenetei sem arattak a maga korában egyérelműen sikert. Ma már e nagy művészek közérthetőségéhez nem fér kétség, mert azt a világot, melyet ők fejeztek ki művészetükkel, megtanultuk érteni, mert kulturáltsági fokunk magasabb lett. A művészetekhez való közelítést is kötelezően írja elő megváltozott életformánk. Nem állítjuk, hogy a kultúra termékeit értő, élvező munkás azonnal jobbat, többet tud produkálni üzemében, de sok hangverseny vagy színdarab meghallgatása, sok jó irodalmi remekmű elolvasása, sok múzeumlátogatás után mindenkinek szélesedik a látóköre, és a munkához való hozzáállásán kulturáltsági foka mindenképpen jelentkezni, látszani fog. A mi mai körülményeink között az alkotások, kulturális megmozdulások jelentőségét döntően az eszmei-művészi értékük határozza meg. A szocialista-realista művészetben többféle stílus, többféle kifejezési mód lehetséges. De nincs stílus önmagában, a formáknak nincs ideológiai jelentésük, a stíluseszközök nem függetlenek a művészi tartalomtól. Az egyéni ízlésből államunk nem csinál politikai ügyet, viszont a saját ízlését senki nem emelheti a kötelező norma rangjára. Árnyalati ízlés-eltéréseket sem szabad világnézeti kérdésként minősíteni. De az ízlés társadalmi vonatkozásában, tömegméretekben, fejlődéstendenciájában közügy, befolyásolni, irányítani kell. Mint egyénnek, senkinek semmiféle hátrányos helyzete nem lehet abból, hogy csak ezt, vagy azt a művészetet szereti, mert nemcsak ezen keresztül lehet lemérni az egyének kulturáltsági szintjét. De arra vigyázunk, hogy a giccsnek és kispolgári ízléstelenségnek ne nyissunk szabad teret. A kulturális szervek dolgozói ebben a vonatkozásban nem magánemberek, mert ők felelősek azért, hogy a szocialista ízlésnevelés követelményeinek mennyiben tesznek eleget. Természetesen figyelembe kell venni az ízlésbeli eltéréseket; és a sokféle igényt, amit egy-egy intézménnyel szemben támaszt az élet. Pl.: nyomdáinkból humoros művek is kikerülnek, holott ezek az egyén nevelése szempontjából semlegesek; a TV krimiket is sugároz; a Pénzverde ékszereket is gyárt; a Vidám Színpad politikai kabaréi a társadalmi fonákságokat pellengérezi ki. Hogy mi történt Melissa-val, vagy ki Belfegor, annak idején a fél ország 644