A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Muzeológia - Ditróiné Sallay Katalin: Művelődéspolitika és múzeumok

hát a muzeológus létszám csökkenése látszólagos, mivel a szakmai felmérés létszámnövekedésről ad számot. Más kérdés lehet az, hogy korábban, évekkel előbb esetleg nagyobb létszámnövekedést terveztek 1975-ig. Ugyanebben a tanulmányban számadatokkal is találkozunk, mely csak a vidéki (budapestit nem!) létszámhelyzetet mutatja. A megyei múzeumi szervezetek szakszemélyzetének (összesen: 232 fő) arányai tételes megoszlásban: muzeológus 73,1%; könyvtáros 2,1%; népművelő 0,8%; restaurátor 19%; egyéb 5%. Mivel szakszemélyzetről van szó, feltételezésünk szerint a feltüntetett adatok azokról a dolgozókról szólnak, akiknek - az esetek majdnem százszázalékában egyetemi, főiskolai végzettsége van. Ezeknek a számoknak az összevetéséből megmutatkozik az a helytelen szemlélet is, ami a magyarországi múzeumokra jellemző, vagyis az, hogy a múzeumi dolgozók túlnyomó többsége beosztásának megfelelően a múzeumok tárgyi anyagának gyarapításával foglalkozik, míg azoknak konzerválásával, restaurálásával lényegesen kevesebb létszámú ún. műszaki gárda. A tárgyak megóvása időigényes feladat, ezért természetszerűleg következik, hogy a restaurátor szakemberek aránytalanul kis létszáma nem képes „napra kész" állapotban tartani a múzeumok gyűjteményanyagát. Ehhez még azt a tény is ismernünk kell, hogy a múltban is hasonló volt az arányszám. (A fentiek megértéséhez olyan hipotézist kell felállítanunk, ahogy a múzeumügy elkezdődhetett: tételezzük fel, hogy van egy valaki - mint Déri Frigyes vagy Déri György - aki szereti a szépet, és pénze is van a megvásárlásához. Sok pénze van, sok szép és értékes tárgyat vesz: képet, szőnyeget, viseleti darabokat, porcelánt; vagy ásatást vezet, de finanszíroz is mint Schliemann, Lord Carnarvon, John Lloyd Stephens - hogy a legismertebbeket említsük -, akik letűnt kultúrák tárgyi emlékeit vásárolták. A felhalmozott műkincsekből vagy maguk rendeztek be múzeumot, vagy az államnak ajánlották fel; vagy az uralkodók is gyűjtőszenvedélynek hódoltak, mint azt a bukaresti vagy a sinaiai Peles-kastély múzeum példázza. Ebből egy a lényeg nálunk is, máshol is, hogy az anyag száz- és ezerszámra gyűlt, de még mindig nem volt olyan személy, aki vagy akik ezek megmaradásán dolgoznának.) Levonhatjuk ebből a következtetést: a behozhatatlan lemaradás a begyűjtött anyag konzerválása és a restaurátori létszám elégtelen volta között kezdettől fogva - amióta múzeumok vannak - fennáll. A lemaradás felszámolása központi probléma, napjainkban szervezeti és státus kérdése, és nem a szakemberek hozzáértésén múlik. A szakemberlétszám ilyen nagy arányú eltolódása nem tartható fent sokáig. Ha leszögezzük is azt, hogy amit ma begyűjthetnek a múzeumokba a régészek, néprajzosok, s a többi szakmuzeológusok, az nem bizonyos, hogy holnap már begyűjthető, mert tudjuk, hogy napjaink nagy divatja a magángyűjtemények kialakítása. De a tárgyakat, hogy létjogosultságot nyerjenek a múzeumi elhelyezésre, meg kell tisztítani, konzerválni vagy restaurálni kell, hogy további pusztulásukat megakadályozzuk, vagyis maradandóvá tegyük. Csak a kellő szakértelemmel kezelt tárgyat lehet tudományosan feldolgozni (leltározni, kartonálni, fényképezni), vagy kiállításainkban bemutatni, esetleg róla tanulmányt írni. Az említett szakmai felmérések adatait tehát szükséges ilyen szempontok szerint is vizsgálat tárgyává tenni, s a számadatok mögött rejlő jelenségekre is felfigyelni. Minden felmérésnek csak akkor van létjogosultsága, ha a meg624