A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Muzeológia - Ditróiné Sallay Katalin: Művelődéspolitika és múzeumok

tátott arra, hogy „ . . . Egyik-másik helyen, főleg ott, ahol gyenge a pártszervezet, némelyek igyekeznek szembeállítani egymással a szakmai és politikai követelményeket. Az ilyen törekvések politikailag is, a munka szempontjából is károsak. Semmiféle hűségnyilatkozat, vagy származási kategória sem pótolhatja a szakszerűséget... a munkában." (Aczél: Értelmiségi politikánbról. 27.) A szakszerűség fontos tényező a művelődéspolitikában is, mivel nálunk még gyakori az a hibás szemlélet, „ . . . amelyik a közművelődésen akar takarékoskodni, amelyik a kulturális alapokat (a szakoktatáson kívül) legfeljebb csak sportra vagy éppenséggel bankettekre költi, de könyvtárra, irodalomra, zenére nem ad pénzt s legtöbbször embert sem: hiszen „kultúrosnak" olyan valaki is jó, aki az égvilágon semmi másnak nem használható . . . Ennek a szemléleti torzulásnak, egyoldalúságnak, szűklátókörűségnek semmiképpen sem szabad érvényesülnie a közművelődésben. Ellenkezőleg: a közművelődés fejlesztésének egyik feladata az ilyen nézetek elleni harc . . ." (Aczél: Eszménk erejével. 236.) A szakmai műveltség szorosan összefügg a technikai műveltséggel, aminek színvonalemeléséhez a tudomány termelőerővé válásának folyamatában elengedhetetlen a szocialista gondolkozású - és a kulturális területen dolgozó értelmiségnek is az aktív részvétele. Korábban sok szó esett a régi és az új értelmiségről. Anélkül, hogy bővebb kitérőt tennénk ennek megmagyarázásával, szükségesnek tartjuk erről annyit megemlíteni, hogy új értelmiségnek nem feltétlenül azokat tekintjük, akik a felszabadulás után végezték el az egyetemet, réginek pedig nem azt, aki azt megelőzően fejezte be egyetemi tanulmányait. Üj értelmiséginek nevezzük és tekintjük azt, akinek a világnézete új, tehát szocialista, - és réginek azt, akinek világnézete nem marxista, nem szocialista. A nagy többség: a nép, és a szocialista társadalomtudományi, természettudományos és technikai értelmiség kölcsönhatásban áll egymással, mivel a proletárdiktatúra a nép kulturális felemelkedését is jelenti. Világtendencia, hogy az utolsó évtizedekben az értelmiség arányszáma a fejlett országokban rendkívüli mértékben megnőtt, mert növekedett az értelmiségi munka objektív szerepe mind a szocialista, mind a kapitalista világban. De történelmünk lényegi mozgatója - az értelmiség növekvő száma és növekvő társadalmi szerepe ellenére is - a tulajdonviszonyok szempontjából alapvető osztályok harca, amelyben a vezető szerep a haladásért, a forradalom oldalán - a munkásosztályé. Egy-egy téma tárgyalásánál szokás összehasonlítást tenni úgy, hogy bemutatjuk a múltat, ahonnan elindultunk, és felsoroljuk az új feladatokat. Manapság egyre kevesebb szó esik arról, hogy honnan is indultunk el. Ha a művelődéspolitikáról beszélünk, mégis jó, ha visszakanyarodunk a múlthoz, mert a múlt és jelen párhuzamba állításával bizonyítani is tudjuk fejlődésünket. Ma már a munkások, parasztok, értelmiségiek újabb jelentős tábora nemcsak hozzászokott a kultúrához, hanem mindennapi szükségletévé vált, és igényeik is lényegesen megváltoztak. De nemcsak igényeink nőttek, hanem ma már nincs olyan falu hazánkban, ahol ne nőtt volna többszörösére az ott élő értelmiségiek száma. S ezek közül eddig csak a pedagógus tömegek kapcsolódtak be a falu kulturális életébe, mert még nem került be a köztudatba, hogy nem a pedagógusok az egyetlen értelmiségi réteg falun. Minden termelőszövetkezetben van agronómus, vagy hozzá hasonló kultúrájú ember, orvos, gyógyszerész, tanácsi dolgozók stb. Nagyon sok községünkben van gépállomás, a gépállomáson felsőfokú szakiskolával rendelkező gépésztechnikus; a községek százaiban van állatorvos, - tehát olyan új értelmiségi dolgozók, akik még egyáltalán nem, vagy alig végeznek kulturális munkát. 621