A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Művelődéstörténet, Irodalomtörténet - Tóth Béla: Maróthi György az 1739–43. évi debreceni pestisről

ted vagy nyolcad részét teszi ki, gyakran harminc vagy még több temetés volt egy nap,". A fertőzött házak elé őröket állítanak, de azok se tudják megaka­dályozni, hogy az emberek a kerítéseken át ne érintkezzenek egymással. Van­nak, akik pápistaságnak tartják, s kinevetik azokat, akik a betegséget ragá­lyosnak hiszik. A nagy halott-kultusz is terjeszti a fertőzést. Különösen a leg­alsó népréteg viseli el nehezen az őröket, mert az némi kellemetlenséggel jár, „s a tanácsnak sincs már ereje a tekintélyen és tiszteleten kívül, s félek, hogy az sem soká tart már". 12 S elérkezik a drámai tetőpont... Az 1739. szeptember 29-i levél a jár­vány csúcspontján íródott, s hangja is a csapásoktól megrendült, végpusztulás­nak kitett, mindenre elkészült emberé: . . . „A baj ugyanis napról napra foko­zódik, s bár már több mint 3000 ember múlt ki pestisben a városban, naponta mégis száz s még több holttestet visznek ki. Már több a fertőzött ház, mint a fertőzetlen, s ezek is mindenfelől fertőzöttekkel vannak körülvéve". Itt nyilván a saját házukra is gondol, s így folytatja: „Mi még, Istennek hála, egészsége­sek vagyunk, de hogy még meddig leszünk azok, bizonytalan. A szomszéd hely­ségekben is nagy pusztítássál dühöngött az Isten haragja, hogy alig a fele, sőt imitt-amott csak a harmada maradt meg az embereknek". Ha egy családba be­vette magát a baj, szinte egyetől egytig kipusztította. S elmond egy példát: „A minap az egyik polgár, akinek hat fia volt, mikor az egyik megbetegedett, a többit elküldte a háztól, nem a fertőzés félelme miatt, mert ilyesmi nincs ezekben az ostoba emberekben, de mert azt akarta, hogy ha szokás szerint el­zárnák a házat, legyenek, akik kívülről gondoskodjanak számukra, ha valami­re szükségük lenne. Mikor az említett fia meghalt, egy másik egészségeset hí­vott magához, mintegy vigaszul az elveszett helyére. Mikor ez is meghalt, ak­kor a harmadikat, aztán a negyediket, így kb. három hét alatt valamennyi fiát elvesztette". Az efféle jelenségek ellenére, a nép nem hisz a ragályosságban. Még két terjedelmes levél szól a pestis első nagy rohamáról, az egyik az, amelyiket az említett J. J. Húghoz intézett, 1739. december 1-én, a másodikat pedig 1740. január 2-án írta Beckhez. Az elsőben főleg a betegség tüneteivel s az orvoslás módjaival foglalkozik, szavaiból kivehetőleg a címzett kérésére, s mint írja, olyan emberként, aki nem orvos, és sem beteget, sem holttestet nem látott, s így csupán a másoktól hallottakat adja elő. Ezek valamennyien azt állítják, hogy „a betegség igen változó formákban jelenik meg még a rokonok között is. Első jeleként émelygés, hányás vagy fej- és oldalfájás jelentkezik, vagy hirtelen rémület, amilyen láz esetén fordul elő. S válóban e tüneteket több­nyire, bár nem mindig, láz követi. Sokaknál megmarad a fejfájásnál. Mond­ják, hogy sok halott csupán a fejét fájlalta, s még daganata (bubo) sem volt. Áltálában úgy beszélik, hogy ez a legveszedelmesebb fajta. De az még veszé­lyesebb, s szinte mindig a hálálnak a jele, ha hirtelen álom nyom el valakit, amelyből csak akkor ébred fel, ha a daganat kifakadt, néha csupán pár órával a halál előtt. Miután a fertőzés így jelentkezett, s az illetőnek eltöltötte a fejét s elfoglalta a szívét, ezután igen erős fejszaggatások, szívfájdalmak, páni félel­12 Itt s még későbbi leveleiben Maróthi valószínűleg azokra céloz elkeseredetten, akik 1739-ben fellázadtak a tanács intézkedései ellen, s amint Szűcs István leírja (i. m. III. 771.) „némely hivalkodó és naphosszanta borozásban nyalakodni szokott emberek ha­mis híreken elindulva, Istennek e városra bocsátott haragos ostora alatt a pestises há­zak előtt összesereglenek, onnan az őröket elkergetik, s azokat halállal fenyegetvén, a pestises házakba erőszakosan berohannak, s a holtakat fölvévén, a temető-kertbe kikísérik". 489

Next

/
Thumbnails
Contents