A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Történelem - Sápi Lajos: Újsorosi házak Debrecenben

A fenti adatok a természetes szaporodást meghaladó nagyobb arányú gyarapodást mutatnak. Ugyanis ha figyelembe vesszük a városban időközben pusztító járványokat, melyek az elhalálozás arányának alakulását teljesen bizonytalanná tették, úgy a lakosság számának növekedését feltétlenül a beköltözők, az új települők megjelenése eredményezte. Ezek megfelelő elhelyezését pedig csak új építési területek kialakításával lehetett biztosítani. A telekjuttatásban részesülteket vételár vagy megváltási díj nem terhelte, hanem az 1774. március 21-én kelt királyi biztosi rendelet értelmében a városnak 2 forint évenkénti jogelismerési díjat „census"-t fizettek. Ez a rendelkezés azt jelentette, hogy a beépítésre átadott terület tulajdonjogát a város továbbra is megtartotta és a jogelismerési díj fizetése mellett az itt építkezők a telek felett csak használati jogot nyertek. A felépítmény azonban - amit rajta létesítettek - maradék nélkül a juttatottak tulajdonát képezte. Ez a birtoklási viszony nálunk elég szokatlan állapotot teremtett, mivel az érvényben volt magyar jog szerint az utóbbi időkig építkezni bárkinek csak a saját tulajdonát képező telken lehetett. Aki idegen tulajdonában álló telken bármit létesített, az másnak épített. E terhes megkötöttségen felül - mellyel tulajdonosi jogát kívánta biztosítani - a város még további korlátozással élt az újsorosi tulajdonosokkal szemben. Az évi 2 ft. census fizetésén felül előírta, hogy ezeken a telkeken „szabályszerű házat - nem pedig föld alatti kunyhót" szabad csak építeni. E kikötés azért is fontos volt, mivel az általában szegénysorsú igénylők között polgárjogot nyert kisiparosok, kereskedők, sőrések és kis jövedelmű egyéb foglalkozású lakosok voltak többségben. Minthogy az új házhelyek kijelölésével egyidőben a régi kerítést jelentő várcsárkát nem szüntették meg, az újsorosi házak és tulajdonosai nem élvezhették a kialakult hatósági védelmet, mint a város belső területén lakók, de ezzel szemben nem is állhattak olyan szigorú ellenőrzés alatt sem. Így részükre különleges rendelkezéseket adott ki a város vezetősége, hogy az esetleges kilengésüket megelőzzék. Ezzel magyarázható az a szokatlan rendelkezés is, hogy megtiltották a városba irányuló áruk és termékek összevásárlását még a kapukon kívül. E megkötésre azért volt szükség, mert korábbi rendelkezések szerint idegen a városban éjjelre nem maradhatott bent, így a korán érkező, vagy itt éjszakázó kereskedők és termelők, kik áruikat eladásra hozták, vagy előző napon nem tudták azt értékesíteni, kora reggel a kapuk előtt gyülekeztek és várták azok kinyitását, hogy a városban kijelölt árusító helyeken áruikat, termékeiét kirakhassák s árusíthassák. Az újsorosi lakosok kedvező helyzetükben ugyanis a városiak vásárlási lehetőségét rontva, az áruk javát és megfelelő alku esetén azokat kedvezményesebben megszerezhették. Eltiltották az újsorosi lakókat a legelésző „járó jószágok" tartásától is, hogy a közelben fekvő erdőket megvédjék az erdei legeltetés pusztításától. Amenynyiben pedig a telket kapott újsorosi tulajdonos valamilyen oknál fogva az ingatlanát áruba bocsátotta, azt csak bejelentés után, a város vezetősége által elfogadott személynek idegeníthette el. Ezzel megakadályozhatták, hogy egy személy több ingatlant összevásároljon, vagy a város részéről nem kívánatos személy nyerjen az ingatlan tulajdonjogán keresztül városi polgárjogot. Adót az újsorosi ingatlanok után nem fizettek, hanem ,,mindenik külvárosi háztól íél forint volt adandó, ezenkívül évenkint 16 gyalog-napszám volt teljesítendő". Az újsorosi házak tulajdonosainak másodrendű polgárjogi állása legjobban a „ház után való földek" elosztásánál volt érzékelhető. A város tulajdonában álló, körül fekvő termő földekből ugyanis az adót fizető háztulajdonosok vagyonuk 298