A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)

Történelem - Sápi Lajos: Újsorosi házak Debrecenben

pinceajtók alkalmazását már szigorúan eltiltotta. A korábban idézett leírásból azonban képet alkothatunk Debrecen épületeinek külső megjelenéséről, mely szerint néhány jelentősebb létesítménytől eltekintve, azok egyszerű falusias jellegűek lehettek. A török hódoltság után, a császári elnyomás idején, az emlékezetes Caraffa járás következtében a várost ért mérhetetlen pusztulás a megtartott népszámlálás tükrében igen szomorú képet mutat. A korábban számbavett 2247 jó állapotban levő házzal szemben előbb 1697-ben lefolyt, majd 1699-ben megismételt összeírás alapján az egykori feljegyzés szavai szerint „elhagyott telkek száma 164, nagyobb téglaépületek 17, kisebbszerüek 66, részint fából, részint téglából 27, nagyobb félig földbe ásott gúny hók 104, kisebb földbe ásottak 324, romladozók 242, összesen 944. Némely telken három-négy gunyhó is épült; melyben a bejött szegénység vonult meg-, ilyen volt 248, de már a beszorult vidékiek visszamentek. A kik itt maradtak, azok alamizsnából élnek. A többi földgunyhók semmivé lettek." Ha figyelembe vesszük, hogy az összeírás legfőbb irányelve a segélykérés alapjának biztosítása volt, a lakóépületek számának nagyarányú csökkenése és a gunyhóknak nevezett - bizonyára nagyon gyenge minőségű - lakások nagy száma mégis amellett tanúskodik, hogy a XVII. század végére a várost éri: többszöri tűz valamint ellenséges pusztítás olyan károkat okozott amely Debrecent hosszú időkre, évtizedekre viszszavetette fejlődésében. A szatmári békét követő években, a XVIII. század első felében azonban már egy aránylag hosszú békés fejlődési korszak következett a város életében. Debrecen 1716-ban a szabad királyi városi rangra emelésével önállóságának nagy részét ugyan elvesztette és mint királyi birtok közigazgatásilag állandó királyi biztos felügyelete alá került, de gazdasági terhe a királyi adón kívül a korábbi váratlan sarcolások elmaradásával határozottan csökkent. A lakosság félelme az ismétlődő sarcolások megszűnésével lassan felengedett és újra kezdetét vette a békés letelepülők jelentkezése is a városi polgárjog megszerzésére, így a század második felére az 1771-ben készült első részletes városi térkép tanúsága szerint Debrecen házas telkeinek száma már 2698-ra emelkedett a még felhasználható területek beépítésével és a nagyobb telkek megosztásával. Az egyes telkeken azonban több lakóépület is készült, így azok száma lényegesen megnövekedett. A korábban kialakult, kerítéssel körülzárt ősi beépítési területen az 1770-ben megtartott népszámlálás szerint már 23 332 lélek élt. A megnövekedett lakosszám mellett a hektáronkénti laksűrűség meghaladta a 170 főt. Az azóta szétterpeszkedett és területileg többszörösére megnövekezdett város laksűrúségéhez viszonyítva, mely 1960-ban hektáronként 31 főre csökkent, a majdnem kizárólag földszintes beépítésű lakóházakat véve figyelembe az 1771. évi hektáronkénti 170 fős lélekszám egy elviselhetetlenül egészségtelen beépítésnek tűnik. A vízvezeték és csatornázás nélküli városban ez a földszintes laksűrűség a tűzvésznek és járványos betegségeknek a melegágya volt. Látva a város fejlődését gátló káros megkötöttséget, melyet a sánccal körülvett település egészségtelen beépítése okozott; Forgách Miklósnak - az 1773-ban hivatalba lépő új királyi biztosnak -, első feladata volt a város hiányos építési rendjének szabályozása és új alapokra helyezése. Eltiltotta a város területén az egészségtelen földalatti kunyhók készítését és csak „szabályos házak építését" engedélyezte.

2 Mint köztudott, ebben az időben a város kerítésén 2 Hajdú-Bihar megyei Levéltár IV. A. 1002/1. Forgách Miklós királyi biztosi iratok. 295