A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1972 (Debrecen, 1974)
Történelem - Miklós Zsuzsa:A debreceni vákáncsosok
fákat egészen tel nem nevelte, úgy, hogy ez már magára hagyható. Aki előbb ott hagyja a földjét, az más helyen új földet nem törhet." 109 A vákáncsosok „formális jogelvi megfontolás szerint kisbérlők lettek volna ..." - olvashatjuk a Magyar Erdők-ben. 110 Valójában azonban még olyan „bérlői" sem voltak a földeknek, mint hajdanában az úrbéres jobbágyok, s főként nem, mint XIX. század elején csakugyan bérben telepítő elődeik. A betelepítésre kapott föld időleges használatáért nem bért, hanem a termeivények után igen-igen magas: 1/3-os, illetve 1/2-es dézsmát kellett beszolgáltatniuk a városnak. Megdézsmálták a kiszedett tuskókat, a lekaszált szénát, mint ahogy dézsma terhelte a még be nem ültetett területen termesztett kapásnövények termését is. (A rozsnak csak akkor vitték el l/3-át, ha a telepítő vetés előtt és aratás után nem kapálta fel a földet.) A dézsmát nekik maguknak kellett a városba szállítani, a saját részét pedig csak akkor vihette a vákáncsos a kunyhójához, ha arra az írásbeli engedélyt megkapta. E század 20-30-as éveiben megszűnt ugyan a dézsma - mert olyan területet, amelyet megdézsmálhattak volna, nem vonhattak mezőgazdasági művelés alá - más vonatkozásban azonban szigorították az intézkedéseket. A felületes szemlélő azt gondolhatná, hogy a csemetekertek létesítésével megkönnyítették a vákáncsosok munkáját, mivel nem nekik kellett fáradozni a csemeteneveléssel. Ezzel szemben a tények mást mutatnak: a telepítőnek 1 kh irtásföld után 5 napszámot kellett teljesítenie évenként a csemetekertben. Látszólag ez minimális, de ha figyelembe vesszük, hogy egy-egy család - a visszaemlékezések szerint - legkevesebb 10 kh betelepítendő parcellát kapott, tehát 50 napig kellett a csemetekertben dolgoznia, látjuk, hogy ez a teher alig kevesebb, mint hajdan a jobbágyok robot-kötelezettsége. Jóllehet itt napszámban dolgoztak, mégis igen súlyos teher volt ez, hiszen emellett saját területén is el kellett végeznie a vállalt munkát, s gondoznia kellett a megélhetéshez nélkülözhetetlen köztest is. Mindezekből látható tehát, miért volt annyira megalázó a vákáncsos életmód, s miért csak végső szükségben mentek erdőtelepítőnek a Debrecen környéki munkanélküliek. Mint ahogy a földkunyhók elszaporodását „a török világban is jórészt az országos nyomorúság okozhatta" 111 , most itt, az új, a tőkés világban is hasonló tényezők kényszerítették ki a vákáncsos életmódot: a szegénység és a vándorlás űzte őket félig a föld alá. Bár ezek a kunyhók télen úgy-ahogy tartották a meleget, nyáron pedig hűvös enyhelyet adtak, a tenyérnyi ablakon a fény azonban alig szűrődött be, szellőztetni alig-alig lehetett, a kunyhók levegője dohos és áporodott volt, a betegségek valóságos melegágya lett. Orvos pedig nem volt, iskolába alig-alig jártak a gyerekek - a távolságok, de gyakran a ruha hiánya miatt. A zömük írástudatlan maradt: még az 1930-40-es években is kérvényeiket, panaszleveleiket többnyire egy-egy tanító, vagy valamelyik környékbeli írástudó gazda írta meg helyettük - a vákáncsos csak girbe-gurba keresztet tudott tenni a neve helyére. A családfők gyakran a mindennapi kenyeret is igen-igen nehezen tudták előteremteni gyermekeiknek. Számukra így a tehéntartás egyenesen létfontosságú volt, hiszen így tudták valahogy a tejet és a tejtermékeket családjuknak biztosítani. Fontos szerepet töltött be élelmezésükben az erdő is: különböző 109 VF 1906. 3. 110 Keresztesi Béla i. m. 111. 111 A magyarság néprajza. I. 148. 263
