A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Szíj Rezső: Kner Imre levelei Mata Jánoshoz

mal. Nem akarván, hogy engem terheljen a felelősség ezért az egész dologért. És én inkább azt gondolnám, hogy mivel a papiros elegendő, ne legyen a példányszám túl alacsony és ne legyen a könyv túl díszes és túl vastag s ezért ne is legyen drága. Ilyen módon többen juthatnak hozzá és mi ketten megmutathatjuk, hogy ha a kiadó bizalma megadja a lehetőségét, akkor nem luxuskiadásban, hanem a Vitéz uramhoz való igazi közönség számára is hozzáférhető módon tudunk igazi kvalitást adni, sub specie tipográfiáé ésatöbbi. Mihelyt az illusztrációk készen lesznek, meglesz az előszó, illetve tanulmány és a terjedelem már ismeretessé válik, megkalkulálom az egészet, azt is közölvén, hogy a meglevő papiros hány exemplárisra futtya. - Hadd lelje mennél több jó magyar ember, akárho netán zsidó is, örömét ebben a kis könyvben, ne legyen az csak gazdag „könyvbarátok" tsemegéje. No de most már én is befejezem a levelet, mert már fáj az ujjam hegye s még sok máma a dolog. - Minden jót kívánok és vagyok szíves üdvözlettel mindnyájunktól kedves mindnyájuknak, az Ön híve Kner Imre Mindenben csatlakozom az előttem szólóhoz, én is sok üdvözletet küldök Mindenkinek. Mihály XII. Gyoma, 1944. január 30. Kedves jó Uram! Megkaptam kedves sorait és a Tót Blatovszky képét. Nagyon köszönöm, s nagy élvezettel és érdeklődéssel olvastam a levelet, de ezúttal nem tudok rá méltóképpen válaszolni. Igazán nagyon fáradt vagyok most ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataimat. Abból, amiket írt, azt látom, hogy sürgősen el kellett olvasnom a Békaegérhartzot. Mihály azt mondja, hogy egy óra ehhez elegendő. De hol van nekem most egy óra időm arra, hogy olvassak? A múlt hetekben már annyira fáradt voltam, hogy - régi receptem szerint - éjjel fáradtság ellen olvasni akartam, elterelendő gondolataimat, de nem sikerült. Pár oldal után le kellett tennem a könyvet, mert észrevettem, hogy nem tudom, mit olvasok. Azóta pedig gondjaim még kevésbé akarnak tsutsulni. Elfogyott közben a papiros, s egyre kevésbé kecsegtetnek vele a gyárak. A kereslet pedig a nyomtatványok iránt nem csihad, még mindig nagyon sok portéka megy ki naponta s ennek rossz lehet a vége. Egy szép napon majd egyáltalában nem tudok majd kiszolgálni. És mivel fogom akkor foglalkoztatni ezt a 75 embert? Tegnap telefonáltam a GYOSZ-hoz, s beszélgettem az egyik igazgatóval, aki igen nagy jóindulattal van erányomban. Bizalmasan közlöm, hogy mit mondott. Meg kell említenem, hogy mint ama reformifjúság egyik képviselője került be oda! Emlékeztetett arra, hogy van egy miniszteri rendelet, amely szerint ha az ember 20%-nál több alkalmazottat akar elbocsátani, azt előzetesen jelentenie kell a minisztériumnak, s ha elrendelendő vizsgálat ezt indokoltnak tartja, akkor el lehet bocsájtani az embereket. íme a tsuda egyszerű medicina!!! Csakhogy éppen ez az, amihez nem akarok nyúlni. Így hát egyelőre három hétre elrendeltem, hogy csak öt órát dolgozunk, de változatlanul nyolc órát fizetek. Már régen csak hét és felet dolgozunk és nyolcat fizetek, de hát kicsire nem nézünk. - Ez alatt fűtőanyagot és villamosenergiát takarítok meg (ugyanis most már csak 80%-át szabad annak az energiának felhasználni, amit 41-ben használtunk fel). Ezzel az operációval vélem elérni, hogy elegendő lesz a szenünk a télre 524