A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Szíj Rezső: Kner Imre levelei Mata Jánoshoz

azt mondhatná rá az ember, hogy sok hűhó semmiért. Akkor is voltak háborúk, pestis, dögvész és minden egyéb bajok, de valahogy most az ember krízisről krízisre vergődik, nem hagyják élni csupa merő világnézetből és nem lehet azzal az elmélyedő szeretettel dolgozni, mint régen. A gyorsan váltakozó művészeti áramlatok sem hagyják fejlődni az embert. Én bizonyos korban elhatároztam, hogy nem törődöm többé velük s igyekszem a hagyomány alapján visszatérve szervesen fejleszteni a stílusomat, de ezért a belső fronton, a szakmában igen sok támadásban volt részem, „időszerűtlennek" bélyegezték azt, amit csinálok. Egyszóval ezer és egy oka van annak, hogy mért nem merem a régiekhez hasonlítani magamat, habár nem tartozom a túlszerény emberek közé. Ami azt a bizonyos gyomai helyzetet illeti, modern, normális időkben, amikor nem túlsók a hatósági beavatkozás és normálisan funkcionálnak a modern forgalmi szervezetek, nem olyan túlnagy dolog ez sem, - ami pedig a szellemi részét illeti, hát azt úgy kell csinálni, hogy az ember kapcsolódjon elég szorosan ahhoz, ami itt maradandó érték és hárítsa el azt, ami nem az. Vagyis: érintkezzen a néppel és a tájjal s mennél kevesebbet a nem népi elemekkel. Ezt mindig is így csináltam. Olvasni, s az örök magyar dolgokkal foglalkozni itt tán még inkább lehet, mint városban. Ami pedig Sándor Bácsinak ama megállapítását illeti, azt teljes mértékben osztom. Ez bizony így van. Mint tán említettem, egyik külföldi kongresszuson valaki, aki ismerte könyveinket, elmondotta, hogy azok után milyennek képzeli Gyomát. Egy olyan Oxford vagy Cambridge szerű szellemi központ kontúrjait vázolta fel, amire ezt feleltem neki: „kolléga úr nyilván nem tudja, mi az, amikor valami nem a viszonyokból, hanem a viszonyok dacára jön létre." Béküljünk hát ki, elfogadom a verset, azzal az érzéssel, hogy őszinte szeretet, érdeklődés és együttérzés, a könyv és főként a magyar könyv iránti lelkesedés szülte azt s ezért jól esik, ha belül valami berzenkedik is bennem az összehasonlítás ellen. Vagyis: magamat nem tudom úgy tisztelni, mint Tótfalusi Uramat és Elzeviréket tisztelem. Az Ex Libris elkészült. Küldöm itt a számlával egyetemben. A napokban egy mezőtúri városi orvos ex librisre kért ajánlatot. Önt ajánlottam azzal, hogy amikor már a fametszet megvan, készséggel vállalom a nyomtatását. - Tehetem-é ezt máskor is? Néha keresnek nálunk ilyesmit. Ami mármost a szignetet illeti: jónak találom. Jó volna több méretben kimetszeni s akkor a metszés során megérzi azt Ön, mit lehet rajta tovább egyszerűsíteni, ahogy a méret kívánja. Az, hogy a szöveg szedve legyen hozzá, azért igen jó, mert akkor mindig az illető könyv betűjével lehet szedni a szöveget. Jó volna mostani könyvünk kolofonja fölé is ezt a szignetet odatenni. Ami az időt illeti: nem egészen vállalom azt egyszerű indexnek. Számomra az évszám nem csak azt jelenti, hogy ennyi meg ennyi idő telt el egy bizonyos egyezményes kezdő időszak óta, hanem jelez egy többé-kevésbé ismert vagy tisztán felismert egyszeri állapotot is, amely a maga sokezerféle dologból összetett voltában determinálja is azt, ami éppen felé tartozik. Vagyis például igazságosan embert és emberi alkotást csak mindig ennek az adott időpontnak perspektívájából lehet megítélni. - Ez afféle dolog, amit én mindig az Ajnstajn szóval szoktam jellemezni, - mert szeretném, ha engem is így bírálnának meg és el. - De hát amikor Ön azt írja, hogy „a kor csak idői indexe egy végtelen folyamat egyik állapotának". Ön is erre gondol. - Vagyis tulajdonképpen itt is egyetértünk. No de most már csakugyan zárom levelemet és vagyok szíves üdvözlettel az Ön őszinte híve . . Kner Imre 33* 515