A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Szíj Rezső: Kner Imre levelei Mata Jánoshoz

gyében, de dédanyám már 1780 körül Szentandráson született, Apám anyai nagyszülei pedig itt éltek már sokkal előbb is Gyomán. Vagyis Apám innen származik. Békés megyéből és nem idejött, hanem itt maradt, ellentétben azokkal, akik elmennek innen, ha valamivé lenni akarnak. Nem tagadom, hogy soká és sokszor elvágytam innen én is, addig, amíg rá nem jöttem arra, hogy azt, amit elérni és megcsinálni szeretnék, itt is megcsinálhatom. Vagyis: mi benne élünk az itteni hagyományban, ismerjük is azt. Nagyapám, aki csak 1849-ben lett könyvkötő s előbb Pozsonyban járt rabbi iskolába, s onnan megszökve lett a családi, örökölt mesterség űzője, nagyszerűen ismerte az Ótestamentumot és az újat is, Károli Gáspár bibliáját, de ismerte a Káldy félét is, s legkedvesebb foglalkozása volt kétkezi munkája mellett a fordítások és eredeti összehasonlítgatása. Apám gyerekségét a község parasztgyerekei között töltötte el, amíg inas nem lett s később itt élte le néhány évi idegenben segédeskedéstől eltekintve egész életét. Én is itt élek most már 53 éve kevés megszakítástól eltekintve, amit iskolában és külföldön töltöttem. De meg kellett tanulnom, hogy azon a hagyományon túl, amit itt átélhettem, van másik is, éspedig a nagy európai építészeti és ornamenshagyomány, amely közös minden itt élő néppel s amelyben a nemzeti elem csak árnyalatokban, nagyon nehezen felismerhető árnyalatokban fedezhető fel. És abban, hogy a váltakozó áramlatok közül egyik nép egyikben, a másik a másikban tudott legkülönbet alkotni. - Sajnos, az építészeti hagyományból itt vajmi kevés maradt. Megyénkben éppen alig valami, de itt Gyomán mégis van valami: a református templom, a maga hatalmas, monumentális szépségével, amelyet 1812-ben építettek át népi empire stílusban a mai formájában. Sajnos, az én titkos beavatkozásomra csak néhány év előtt nyilvánították műemléknek, s az országban alig ismerik. - Szerintem nagy kára ennek a népnek és a magyar életnek, hogy a múlt látható emlékei annyira hiányzanak itt, hogy a mai alföldi ember olyan végtelenül keveset lát és tud a múltból. De ezen nem igen lehet változtatni. Ami van, azt sem tisztelik. így például akkor, amikor megváltozott a református liturgia, nyomtalanul eltűnt a templomból az a vagy egytucatnyi énekeskönyv, amelyet a templom újjáépítésekor Debrecenből hoztak, s amelynek Dávidházy-féle tiszta empire stílusú kötésén rajta volt aranyozva, hogy „A Gyomai Református Eklézsia Tulajdona". Ami mármost Kozma barátomat illeti, az ő története az, hogy szülei - Győrben született - az ő kisgyerekkorában elváltak és egész fiatalságát Somogyban, Kozmapusztán töltötte, kint egy gazdaságban a nagybátyjánál. Kozmapuszta pedig a népművészet egyik legfontosabb lelőhelye. Ö benne élt hát ebben a hagyományban és anynyira érti és ismeri a népművészetet, mint csak nagyon kevesen. Az ő célkitűzése éppen az, hogy megteremtse a tipográfiai hagyomány és a modern technika szintézisét és ez úgy sikerült neki, mint egyetlen modern művésznek sem. Nagyon szeretném, ha megnézné Ön egyszer a Monumenta Literarum című kiadványunk füzeteit kint az egyetemi könyvtárban s látná, hogyan hatnak Kozma könyvdíszei benne a könyvoldalban s kíváncsi volnék, akkor is fenntartja-e ezt a véleményét. Személyesen persze jobban meg tudnám magyarázni ezt is. Hisz azok az elemek, amelyekből a Kozma-féle könyvdíszsorozat áll, csakugyan nemzetköziek, eredeti magyar nem is lehet közöttük, de magyar az egésznek a szelleme a felépítése, a logikája, és magyar benne még valami: az, amit ma latinitásnak neveznék: az, hogy ahhoz a formakészséghez, amely a gótikus betűt és a vele rokon nyomdai ornamenst jellemzi, vagyis a vágotthegyú, ferdén tartott toll formaképzése, semmi köze, ez teljesen hiányzik belőle. Ha egyszer alkalmam volna megmutatni Önnek gyűjteményemben azt, amit az egész világ eddigi nyomdai ornamensterméséről és betűterméséről összegyűjthettem, akkor azt is látná, hogy igazam van abban, amit fent Kozmáról mondottam, de akkor nem érne az a szemrehányás sem, hogy Tótfalusi uramat nem méltányolom. Tót505