A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Csürös Miklós: Gulyás Pál hagyatéka. Gondolatok az Itáliához című vers kapcsán

„Idáig szinte nem is tudtam, hogy van a világon tenger és hegység . . ." A verskezdés meghökkentő, mert alig van szó (kép), amelyet Gulyás gyakrabban használna, mint az itt megtagadott tengert vagy óceánt. Már első - Juhász Gézával közös - kötetében gályán indult útnak, s A Golgota éjszakájában a tenger mélyére süllyedt keresztért akart lebukni. A tenger még az élete vége felé írott verseiben is - például az Üzenet egy másik Gulyásnak címűben - a megváltás és halál sejtelmes szimbóluma. Utóbb persze feloldódik a látszólagos ellentmondás: Gulyást előzőleg egy eszmei tenger fénye kergette - csak arról nem volt tudomása, hogy a tenger háborúk célja és színtere lesz. így dolgozhatnánk fel, szinte sorról sorra a költemény motívum-anyagát. A sok összecsendülő élmény, finom korrespondencia kimutatásához külön tanulmányra lenne szükség; itt, sajnos, be kell érnünk egyetlen további példával. Előzmények és folytatások közt láncszem a befejező ima is. A „föld sötét dühével" szemben a hajnal szemfedőjét és a Hórák halk zaját kívánja vissza az Óda a Turulhoz és az Ima a Szentháromsághoz с versekben. Igaz, ezek későbbi keltűek; de korábban írott verse, az Új ablakot is így kezdődik: „Oh Hatalom, akinek neve nincs, / akinek a neve a névtelenség, / hozd vissza az első hajnalt megint..." Az, hogy azonos motívumok indáznak át egy költői korszak versein, nem a képzelet szűkösségének jele, hanem az élményvilág szerves egységéé. Adyé, József Attiláé is motívumköltészet; az egész termés ismerője az ő verseik közt is minduntalan összeköttetéseket fedez fel. Az ilyen költők verseit - Bóka utal erre valahol - váltogatva jó olvasni: behatóan, egy sor, költői kép zamatát hosszan ízlelgetve; majd verset vers után, csak arra figyelve, ami közös bennük, vagyis a költő motívumaira. Eddig inkább a nagyobb távlatokba helyezkedtünk bele, a tartalom egészét és részleteit az életmű más darabjaihoz kötő szálakat figyeltük; ezután a közelről-szemlélés válik fontosabbá. * Gulyás verseiben - különösen költői pályája utolsó szakaszában, a harmincas évek közepétől haláláig - jelentős szerepe van a mítoszanyagnak. Kétségtelen, hogy a mitológiai képsor olykor túlzottan is felduzzad, különböző népek és korok különböző mítoszainak egyvelege kerül össze. Az Itáliához mítoszanyaga két nagy forrásból csordul: a pogány, antik kultúrákéból és a keresztény hitvilágéból. Az első csoportba az alvilági erők képei tartoznak, romboló óriások és egymást mészárló istenek gomolygó árnyai. Polyphemost, a pusztító titánt említi; ez titkosan összecseng a többször visszatérő „vak" jelzővel, amely a történelem ösztönös, irracionális erőit jellemzi. A másik görög utalás Tartarus: az Alvilágnak gonoszokat tartalmazó része, „bosszuló véres odúja". - Az eddai jelenetek közül csupa olyan került a versbe, amelyet a bosszú és vérszomj gondolata hat át: Högni csalárd módon megöli Sigurdot; az istenek két csoportja, az Azok meg a Vánok végső leszámolásra készülnek egymással: ezt jelképezi a két „ébresztő madár"; s végül az Azok - Thor, Odin, Baldr - kitervelik a Hold farkasának (Fenrirnek) vesztét. A kereszténységre való metaforikus hivatkozások jórészt történelmiek. Krisztust, Szent Pétert, a Keresztet az Alvilággal, a keresztényüldöző Tibériusszal, a katakombákkal állítják szembe, vagyis az égi Rómát a császárival. 482