A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Irodalomtörténet - Csürös Miklós: Gulyás Pál hagyatéka. Gondolatok az Itáliához című vers kapcsán

kifejezheti; az egyértelműbb fogalmazás, a nagyobb „szabatosság" ezúttal talán ártana is a vers belső igazságának. Az inditás egy illúziórendszer összeomlását tárja föl. Eszményei bástyája mögött a költő azt képzelte, hogy a tengerek és hegyek, a földrajzi terek csak amolyan ideális kiterjedések, térképekre rajzolt mulatságos alakzatok, gondolati tények, amelyeket a határok tudata sáncol körül. Az első négy tag ezekkel az ártatlan naivságokkal szembesíti a valóságot: a tér bizony fenyegető tárgyi realitás. Itália máris mozgásba jött, csattogás, vak kacagás és jajszó, égő angyalok közeledte jelzi a tér megelevenedését. A következmények mind nyilvánvalóbbak: a költőre szabadságvesztés vár („dörömbölök lent egy katakomba ajtaján"), a világra a terek őrjöngése. A harci gépek megölik Krisztust, s az Agár, aki elpusztítja, Pokolra taszítja a dantei vadállatokat, egyre késik. A terek felzúgásáért a gondolat is felelős, mert határtalan lévén, a földrajzi határokat is tágítani akarja: „A gondolatnak nincs határa, minden gondolat új határt akar . . ." Ez a célzás, ha elvontan is, de a külpolitikai terjeszkedésre épülő totális ideológiák felé vág. Az ötödik rész: cezúra a vers szerkezetében. A költő levonja a következményeket, és magatartást változtat: mint szónok áll ki a népek elé, s fölmutatja - hogy válasszanak köztük - a kétféle „eszményt", a kétféle Rómát. Az egyik maga az alvilág: mitológiai szörnyek és keresztényüldöző, népeket leigázó császárok Itáliája; a másik a Kereszt országa, Szent Péter székhelye, az „égi" Róma. Természetesen az utóbbinak diadalát sürgeti a költő, amikor dikciója végén türelmetlenül odakiáltja: „Róma, győzd le Rómát!" De a következő, rövidebb szakasz, amely a „nemzeteknek sorsát" vetíti elénk félelmetes Nibelungi látomásban - rácáfol a mégoly halvány bizakodásra is. A látomás csalárd mitológiai gyilkosság képével kezdődik, és egy mindent betöltő pusztító terv sziszegésével zárul. Az utolsó tag, a hetedik, emberiség-méretűvé növeli a mérgezettség ijedelmét, mintha egy kárhozott Nap sugarai bomlasztanának fel a Földön minden magasabb rendű eszmét. Az állatokat és az embert ugyanazok a vak erők kergetik ölni - mondatja a költővel a kétségbeesett ész, amely másként nem tudná megmagyarázni az egyetemes vérengzést. És a reménytelenségnek ebből a szurdokából ima szárnyal fel élet és halál urához. A meghasonlott lélek végső döntésért eseng, a bizonytalanságok megszűntéért: vagy győzzön a fény, igazolódjék a remény, kössék össze a dolgokat az isteni egység szent átlói - vagy uralkodjék végleg a sötétség, a diluvium rombolása. A vers - ezzel kezdtük tárgyalását - 1936 és 1938 között készült; óhatatlanul felmerül a kérdés, nem vésték-e bele egyes szakaszokba évgyűrűiket a három esztendő eseményei, nem hagytak-e nyomot az idő rengései a kompozíción? A történelmi látomások érzelmi feszültségében van ugyan váltakozás, de ez inkább hullámzó, ütemes le-fel mozgás, semmint következetes fokozás. A történelmi körülmények belejátszása a vers-mondanivaló „fejlődésébe" inkább a költői önjellemzés szférájában érződik. Háromféle költői tartás váltja itt egymást; úgy érezzük, sorrendjüket a történelem alakulása szabta meg. Az első attitűd a bezárkózó, csak eszméinek élő művészé. A világot elvont jelképek formájában éli át, egy sosem látott tengert hordoz magában; kedvenc napszaka az éjszaka, eleme a föld. „Idáig ugy takart el mint egy álcát / s a föld alá buktatott a sötét, / az éjszaka ájult gyermeke voltam, / követtem a forgó Föld tömegét..." - E vonások mögött nem nehéz felismerni a korai Gulyást, pontosabban azokat a tulajdonságait, amelyeket pályája kezdeti 480