A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Néprajz - Dankó Imre: A váráshirdetés (Vásári plakátok)

attól függetlenül, messzi vidékekre is kihat. Az írásos hirdetés messzi helyekre is eljut, elterjedésének voltaképpen nincs határa. Az írásos vásárhirdetés közel sem egykori az írásbeliség elterjedésével, sőt a nyomdászat feltalálásával és elterjedésével sem. Tekintve, hogy a vásárhirdetés inkább a termelőmunkában közvetlenül részt vevő, alacsonyabb műveltségi szinten álló emberekhez szólt, csak akkor terjedhetett el, amikor az olvasás és írás már széles körben elterjedt, és a nyomdatechnika is általánossá vált. A szóbeli hirdetés négy fajtáját különíthetjük el. Az első a vásár meghirdetése. Ez egyszeri, egyedi hirdetési mód; akkor alkalmazták az illetékes közigazgatás vagy törvényhatósági fórumokon, esetleg magukon az első vásárokon is, amikor egy-egy helység vásárszabadalomhoz jutott, vagy már korábban meglevő vásárai mellé újabbak tartására kapott kiváltságot, vagy esetleg ha a vásár hagyományos időpontjában változás állt be. Az ezekre az esetekre vonatkozó szabadalmakat, kiváltságleveleket, rendelkezéseket szokás volt általában a megyei közgyűlésen - meghirdetni. A vásár jog eredetileg a királyi kisebb haszonélvezetek közé tartozott (ius nundinarum). A vásár jog is több más joggal együtt a feudális társadalmi rendszer fejlődése és kibontakozása során a főurak, földesurak, királyi városok tulajdonába került. A vásár meghirdetésénél tulajdonképpen a vásárjog elnyerését hirdették ki, mintegy elfogadva, tudomásul véve azt. Feltehető, hogy ebben a mára már eltűnt hirdetési módban az egykori királyi „hirdetők" tevékenysége élt tovább.

15 A „meghirdetés" szóval történt; leginkább a kérdéses kiváltságlevél vagy rendelkezés felolvasásából állt. Tehát csak félig-meddig számítható a szóbeli hirdetések közé. A vásár meghirdetésénél sokkal inkább szóbeli hirdetési mód a vásár megkiáltása. Erre utal maga az elnevezés, a szóhasználat is. Ez a forma, bár inkább szóbeli, mint a vásár meghirdetése, és ennyiben különbözik tőle, mégis sok hasonló vonás van bennük, pl. minden bizonnyal ugyanúgy visszavezethetők az egykori királyi hirdetők tevékenységére ez is, mint az előző. Kétféle vásármegkiáltásról van tudomásunk: az egyik az, amikor magán a vásáron, a vásártartó helység (intézmény), a vásárjog tulajdonosa, illetve annak megbízottja hangos szóval megkiáltotta (bejelentette), hogy szabad a vásár, a vásárszabadalom értelmében lehetséges az adás-vevés. Ugyanakkor bejelentette a következő, ugyanott tartandó vásár időpontját is. Másik forma pedig az, hogy a vásártartó helység, vagy a vásár jog tulajdonosa a vásár előtt lovasküldönccel befuttatta a közvetlen környéket, annak falvait, településeit. A lovasküldönc lóhátról, esetleg kocsiról, ha azzal ment, hangos szóval kihirdette az összegyűlteknek, hogy itt és itt, ekkor és ekkor tartják a vásárt, amelyre mindenkit hívnak, és elvárnak. Amennyire erről a régi, ma már sehol sem gyakorolt hirdetésmódról értesülhetünk, nem vagy alig volt kapcsolata az írásos hirdetésnek. A küldönc betanulta, írás nélkül tudta, mondta a mondókáját, nem olvasta föl, hanem kötetlenül, saját szavaival, és ami lényeges: hangosan - innen van ennek a hirdetési módnak a szóhasználatbeli megjelölése is - megkiáltotta. Ahogy mondtuk, ez a hirdetési forma ma már nem él. Esetleg átalakított, a modern időkhöz, viszonyokhoz alkalmazott fajtáját láthatjuk az ún. autós hangos hirdetéseknek (autóra szerelt hangszórókon keresztül a mozgó autóból hirdetnek). Kevésbé történeti már, sőt még manapság is gyakorolt a dobolásos vásárhirdetés. Ennek, és a következő hirdetési formának, a publikációnak az ismer15 Pesty Frigyes: A magyarországi várispánságok története, különösen a XIII. században (Budapest, 1882) 109-112. 25* 387