A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Néprajz - Papp János: A férfisiratokról

A felvétel négyszemközt készült, de a visszahallgatás alkalmával már jelen voltak a gyermekei, felesége, a szomszédbeliek, kikre a siratás oly nagy hatást gyakorolt, hogy közülük többen is sírva fakadtak. Szilágyi György megjegyezte még: „Ügy érzem, hogy siratásommal egy örök emlékezést idéztem elő édesapámnak." A második kérdésemre kapott válaszokat és azok tanulságait az alábbiakban summázom: A falu közössége ma is elvárja, igényli, hogy az elhunyt személyt hozzátartozói elsirassák. A szokás jelenkorban is betölti funkcióját, mert egyfelől megköveteli az egyéntől a végtisztesség megadását, másrészt ezáltal biztosít számára megértést, részvétet és támaszt a közösségben. Említésre méltó továbbá az is, hogy a nyírábrányi közvélemény ma sem tesz különbséget abban a vonatkozásban, hogy férfi vagy nő legyen a halott elsiratója. Egyedüli szabályozó tényezőnek a szubjektum ,,elidézettségét" tekintik, melynek - felfogásuk szerint - a legnemesebb belső inspirációja, forrása a szeretet. Egyik adatközlőm szavaival élve: „Akinek a szive úgy hozza, annak illik elsiratni azt, aki örökre eltávozik tőle." Tisztelet és a legnagyobb megbecsülés a jutalma azoknak a férfiaknak, akik szépen siratták el halottaikat, akik „. . . szívük bánatát úgy foglalták dalba, hogy az egész népet fájdalomra és örök emlékezetre indították".'" A taposatlan út vadvirágaiból egy kicsiny csokrot kötöttem, de úgy gondoltam, ízelítőül ennyi is elég. Talán annak felismeréséhez is, hogy ,,A fény pislákol, tanúsága kétséges és szűkkörü; de az emberi dallam történetének nyomozója így is tovább botorkálhat mellette új ösvények felé".

3

' 36 Gulyás Sándorné Dudik Borbála 71 éves nyírábrányi asszony szavai. 37 Szabolcsi Bence: A melódia története (Budapest, 1957), 25. 360