A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

Év Származási hely Legények száma 1834 Miskolc Hadház Békés Temesvár Kecskemét Putnok Szendrő Böszörmény Nagykároly Szeged Származási hely Legények száma Radvány 1 Váncsod 1 Lampert 1 Nagykőrös 1 Gyula 2 Pankota 1 Szatmár 1 Hódmezővásárhely 1 Eperjes 1 Nagyvárad 2 Ebben az évben tehát 22 idegen területről származó legény dolgozott a debre­ceni kalapos mestereknél. Ez a számadat ellentmond a kalapos céhnél korábban közölt létszámnak. Mire utal ez az ellentmondás? Valószínűleg arra, hogy az átmenetileg, bizony­talan időre itt tartózkodó legényeket az adóbesorolások elkészítésénél nem szá­mították be, hanem őket maguk a céhek tartották nyilván. A céhbesorolások elkészítésénél csak a helyben élő legények adatai szerepelnek. A vándor éve­ket töltő egyén egyébként rendszerint nem élt a mesterrel és nem meghatáro­zott időre kötötte le magát. A legények társadalmi elégedetlensége a mestertől való önkényes eltávo­zásban is kifejezésre jutott. Többek között 1831. június 18-án „10 magyar ács"­legényt fogott perbe a városi ügyész azért, mert a mesterek által kifizetett 22 garas napszámbérrel elégedetlenkedve „szökve minden hír nélkül a mestere­ket elhagyták, magok kezekre dolgoznak" 25 garasért. A legények azzal véde­keztek, hogy német ácsoknál kénytelenek dolgozni, akiktől bérüket nem kap­ják meg rendesen. Kijelentik, hogy „mi mesteremberek akarunk lenni, annál fogva a céh is megengedte, hogy a magunk kezére dolgozhassunk, hogy azáltal egy kevés pénzt is kereshessünk." A tanács megtiltotta a munkavállalást. Egy Blumensen János nevű ácslegény 1831-ben panasz tárgyává tette, hogy az ács­mesterek közül sokan „káros következésű rendetlenségeket követnek el, s ön­ként eszközleni kívánják azt, hogy a legények tudatlanul maradjanak és a jó alkalmatos mestereknek a száma ebben a városban ne szaporodjon." A tanács emiatt kötelezi a mestereket, hogy már az inasokat járassák a rajziskolába. Később, 1837-ben, a csizmadia céh két tagot perelt be, mert állítólag céhgyűlé­sen az ifjúságot az atyamesterek ellen lázították. A tanács az érdekelt alperese­ket megbüntette, mert „közvetlen elöljáróikat" megsértve „az ifjúságnak is ve­szedelmes és káros következésű példát adtak." Több nézeteltérés származott abból, hogy a munkaerő elosztásánál a céh­mesterek sokszor indokolatlanul részrehajlók voltak. Szabadon egyetlen mester sem fogadhatott fel segédet a céhszabályok értelmében, s ez már önmagában is nagy kötöttséget jelentett. 1832-ben egy tímármester azért kapott büntetést, mert a piacon fogadta fel legényét azon a címen, hogy „úgy is én vagyok az első legénykérő gazda." Az is előfordult, hogy nem adtak vándorlegénynek munkát. 1836-ban Herczer György Hannoverből származó rézműves legény egyáltalán nem kapott lehetőséget, hogy valamelyik mesternél elhelyezkedhes­sék, csupán tanácsi ítélet után adott kenyeret számára a céh, amikor az egyik özvegy segédjeként munkavállalási jogot biztosított. Más esetben maga a ta­nács perelte be az ács céh egyes mestereit, mert a céh tudta nélkül „magokhoz 167

Next

/
Thumbnails
Contents