A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1971 (Debrecen, 1972)

Történelem – Geschichte - Komoróczy György: A debreceni céhesipar reformkori helyzete (1820–1848)

veszik a legényeket annyira, hogy a több mestereknek nem jut, annál fogva a mesterségeket nem gyakorolhatják." Az ítélet kötelezi az érdekelteket arra, hogy „az atyamester hírével tartozzanak legényeket magok mellé venni." De hasonló eset fordult elő 1835-ben a bodnár céhhel kapcsolatban is, amikor a perbe fogott mestert megbüntették a legények önkényes alkalmazása miatt. Maga a helytartótanács írta elő 1827-ben a varga céhhez tartozó legényekkel kapcsolatban, hogy kötelesek vándorlásuk közben más céhekhez hasonlóan „az ún. összvejövetelek szállására menni, onnan keressék a felvételeket"; e rendeletet a tanács szigorúan igyekezett betartani. Többször előfordult, hogy a legények tiltakoztak az erőszakos mesterjelölés miatt és a munkavállalás jogát fenn akarták tartani maguknak. 1830-ban két kőműves inas és legény szökött el a debreceni mestertől Szoboszlóra, majd a vizsgálat során mindkettő kijelentette, hogy „neki az isten sem parancsolhatja, hogy ott dolgozzon, ahol nem akar." Nevezettek az alacsony bér miatt szöktek meg, de a tanács botbüntetésen kívül az eredeti mesterhez szállította vissza őket. Hasonló ok vezette 1830-ban azokat a kőműves legényeket is, akik „a magok kezére munkát vállalnak, de szót nem akarnak fogadni." Szerintük „keveset fizetnek mester uraimék, szegények vagyunk, azért kénytelenek vagyunk néha munkát vállalni." Ezzel kapcsolatban a tanács szabályozta a munkaidőt és kötelezte a céhbiztost annak megállapítására, hogy meghatározott munkaidő mellett (reggeli 5 órától este 8 óráig) „mit érdemel értelmességéhez és ügyességéhez képest egy legény". Meggyőző esetek százaival találkozunk a büntető ügyek törvényszéki jegyzőkönyveiben. Természetesnek tűnik, hogy a legények igyekeztek szervezkedni a mesterek kizsákmányoló erőszakoskodása ellen. A szervezkedésnek több jelével találkozunk. Tagadhatatlan, hogy a régi patriarchális kapcsolatok helyét a munkáltató és munkavállaló szerződéses viszonya kezdte felváltani, ennek következtében sokszor osztályharcos jellege van a legények és mesterek közötti ellentétek kirobbanásának, főként a legényszervezetek részéről, de a polgári forradalom előtt ezek a szervezkedések éppen a szükséges vezetőerő hiányában nem értek el pozitív eredményt. Az is előfordult 1835-ben, hogy a városi ügyész több kalaposlegényt perbe fogott, mert szeptember 1-én „lázadási gyűlést tartottak" Ibrányi János Miskolcról származott legény felbujtása nyomán a szabad hétfő biztosítása céljából; megbüntették őket. Később is felmerült hasonló mozgalom, sőt 1840-ben a mesterek panaszt tettek arról, hogy a legények „kék hétfőt (Blaumontag) tartanak", egyesületi életet élnek, egyes mestereknél munkát sem vállalnak, s emiatt a céhek „azokat korlátozni sem képesek". A tanács elrendelte megbüntetésüket, de úgy látszik eredménytelenül, mert 1846-ban a helytartótanács arról írt, hogy az 1840-ben már kifogásolt „kicsapongásaikkal nemcsak fel nem hagytak, de azokat újabbakkal tetézni, sőt még azon vakmerőségre is vetemedni merészelnének, miszerint külön tartani szokott gyülekezeteikbe nemcsak helybeli, de vidéki legényeket, sőt még mestereket is maguk eleibe idézvén ezeket - ha legényeiket rendre intik - pénzbeli fizetésre kárhoztatják", nem fizetés esetén a műhelyeket bojkottálják. A céhlegények szervezkedésének a polgári forradalmat megelőző időben Debrecen területén ez volt legerőteljesebb megnyilvánulása. Hozzájuk hasonlóan jártak el a kőműveslegények is, akik 1847-ben külön céhládát tartottak fenn. Egyes iparágak differenciálódása a szakma utánpótlását tanoncok és inasok révén szükségessé tette. Az utánpótlás kiválasztása a céhatyamester köte168