A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

az oldalára. Nyakhátra fekete kacagányt vetett. Ragyogott az, mint a bársony. Selyemnél lágyabban suhogott ez a bunda. Fűtött kemencével vetekedett az eleven, lompos, kövér szőre . . ." (Éjszaka a réten, Pusztuló világ) Rékasi asztalost, a koporsók nagy mesterét is megörökítette, aki lenge nádszállal mérte meg a halottakat, hogy a koporsó hosszát kiszabhassa. „Az ölyvszemű Rékasi asztalos nádja előtt bizony a hatökrös, négylovas büszke hajdú gazdák, mint a putriban lakos Kukó cigányék, egyenlőek . . . Ezért szokták mondani a nyitott sírnál rövid ideig magukba szálló hajdúk: A Rékasi mester nádszála a legigazságosabb mérték a világon." (A fekete galambok. Rejtelmes Alföld) Az ácsok közül különösen a Gál testvéreket: Mátyást, Jánost és Andrást idézi vissza. „Általuk épültek a tornácos házak, szuszékos kamrák, hídlásos szénatartó ólak, dohányszárító pajták, bálványfás pogánysátorszerű szárazmalmok, hidak, gémes gulyakutak a bödön vályúval, meg a sugár toronytetők, a melyekre, midőn a Gálok felrakták a gombot, odalent bár hüledezett a nép, a vidám ács a magasból földhöz csapta a kiürített poharat. Ó, mert a pohárürítésnek is mesterei voltak az ácsok s pihegtető téli estéken, a szóval sem fukarkodtak a császárnak ezen egykori hídépítő, várat bontó pionírjai." (Az ácsok. Rejtelmes Alföld) ír Horváth Mihály temetőcsőszről (Nánási halottak) s különös aprólékos rajzot szentel a „szófukar, mogorva, emberkerülgető molnárnak, Tar Bálintnak, s öreg legényének Névtelen Mihálynak. „Akik a város huszárkertjein jóval túl a nyíregyházi útszélen kerek, bástyatoronyábrázatú négy vitorlás szélmalmát a picony molnárházzal, az ólacskákkal és a régi hajdú temető mellett. . . E malom túlélte a régi temetőt. Midőn már békésebb idők következtek s az otthonülő hajdúk csontjával színültig betelt a régi temető aranyvershomokú földje, a hajdúk a város réti oldalán más földet árkoltak fel temetőnek. A szélmalom a régi temető mellett titokzatos mesebirodalom volt. A malom kúpos tetője alatt, hol a tűzszemű baglyok, szárnyasegerek társaságában egyszer s másszor a híres budi boszorkányok is egészen bizonyosan tanácsot ültek a nánásiakkal, az égetett téglából épült óriási bástyatoronynak négy padja, azaz emelete volt" s szakszerűen régi elfelejtett szakszókinccsel örökíti meg ezt az elpusztult emléket. Az öreg Tar szélmolnárt a vitorla földhöz csapta s úgy lelte halálát. Az anyakönyvek alapján megállapítható, hogy Tar Bálint molnár a Tar Pál és Varga Sára fia volt, s 1809-ben született, s 74 éves korában halt meg 1883-ban. Felesége Horváth András leánya Julianna volt s 1831-ben tartották esküvőjüket. Sokszor van szó novelláiban a Kéky családról (Mikor a Kékyek odahadakoztak. Szabad hajdúk), amelynek egyik tagja Kéky Gábor 1848-ban a schwechati csatában és visszavonulásban vett részt s azóta is Őrnagy Kékynek nevezték a leszármazottakat. Ír Kola tanár úrról, aki bejárta Európát egy hercegi család nevelőjeként s mégis visszatért a nyakig sárba földijei közé, mert „Ez a sár életcsírákat rejt magában . . . Őseim, népem létét, fennmaradását jelképezi a nyakigsár, hát hogyne vágyódtam volna vissza, hogyne szeretném a nyakig sáros szülőföldem, hiszen annak rögeiből, rejtelmes pocsétái alól, terebélyes fákat, jószagú virágokat, édes málhájú bokrokat, kenyérliszt ontó kalászokat kínálva felém jön, feltámad, megéled a magyar múlt, jelen és jövőnk." (A Kola tanár úr zászlója, Rejtelmes Alföld) 589