A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

Együtt élt, együtt lélegzett kisgyermekkorától kezdve ezekkel az emberekkel s a megfigyelt tárgyi néprajzi emlékeket, a város múltjának külső jellegzetességét szinte megrajzolható pontossággal találjuk meg novelláiban, regényeinek leírásaiban. Az ő emberei mindig hiteles környezetben élnek, mozognak s gondolkodásuk is felvillantja az eltűnt emberek életének hajdani szépségét. A város és határa A szülőföld emléke éppen olyan maradandó, bilincsbeverő és fájdalmasan édes, mint ahogy arról nagy költőink, íróink is vallanak müveikben. A Kölcsey „nemzeti hagyományok"-ról szóló müvében és a Parainesisben örökül hagyott szent érzés, a haza és szülőföld szeretete Móricz Pál írásaiban megható szépséggel jelentkezik. Olyan az, mint amiről a nála fiatalabb székely író Tamási Áron tesz vallomást: „. . . . bilincsbe ver valami különös érzés, melyhez hasonlót soha semmi sem ébresztett bennem. Csak a föld, ahol ringott a bölcsőm. Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés, nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, miben e földi élet levének kivonata van: az a titokzatos, egyetlen ital, melybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. ízében mind ott találom az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és a józanító fűszereket. Rabja vagyok. És nem tehetek egyebet: hordom ezt az örökös láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna arra, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordom és rozsdáit magam takarítom, mert ki lázadva összetöri ezt a kelyhet, szülőföldjét temeti el. A hegyeket egyenlővé teszi a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson." (Farkaslaki képek Séta bölcsőhelyem körül 56.) A szülővárosból magasan kiemelkedő, s legmesszebbre tekintő műemlékről Móricz Pál büszkén és a tisztelet, csodálat hangján emlékezik meg: ,,Ó te áldott Hajdúság, de különös világ voltál te mindig a síkvonalú pusztán, régi titokzatos csontokat rejtegető szomorkás Örhalmaiddal. Ó te áldott Hajdúság, mégis a barna szemű néped, a szélesvállú, vastag bajuszú érdes kemény férfiak, a nyúlánk karcsú derekú alma virágszirom arcú hajdú nők voltak a legkölönlegesebb teremtéseid. Templomodnak a messze nánási pusztába kilátszó sugártornyáról, pünkösd napján elhangzó édes harangszaváról nótát írt a hajdani vándordiák, Tompa Mihály költő. Az óriási fehér templomod meg, ha tudnának máshol felőle, világcsodája lehetne a támogató oszlop nélkül, merészen a levegőben függő, régi-régi hajdú ácsmesterektől, asztalosmesterektől remekelt csodálatos erős, csodálatos finom, csodálatosan gyönyörű dióbarna fagerenda deszkapadlás művével. A virágszerú gombokkal ékesített mesteri gerendák mélyen bekeretezett, nyűhetetlen kemény kidolgozott deszka-térközeikkel odafent a szédítő, széles, hosszú magasságban varázslatos szőnyegművekként terjengenék a hivők meghajtott feje felé és egyetlen oszlop sincsen sehol amely öregesen, németesen alátámasztaná a mesteri merész hajdú művet." „. . . a nánási sugáríorony. . . megfájult az ember nyaka, míg az aljától a haranglyukig vagy még feljebb, az óramutatóig felnézett. . . titokzatosságokkal izgató építkezés volt. A belső része fel a leírhatatlan magas, meredek gombos rézcsillaggal koronázott legfelsőbb padlásig, nehéz vastag deszkákkal, óriási tömör gerendákkal volt kibélelve. Mindenik kifelé néző toronyablaklyuk az 578