A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

alsóbb toronyrészen, a lehunyt zsalugáter szemhéjakkal, egy-egy napközben is félsetét emeletet alkotott. Az oldalkarfás, szédítő lépcsőkön csak fulladozva, szédelegve lehetett mászni a meredek deszkalépcsőkhöz szokatlan feljáróknak. Recsegtek, ropogtak, megmegmoccantak a nyiszorgó deszkalépcsők. Egyik-másik setét fújtatónál rejtelmes nesz támadt, láthatatlan por verődött a repeső szembe, talán valami ijesztő hideg szárnyasegér, napvilágtól rettegő bagoly kezdett fészkelődni bűzös, setét, poros fészkébben? . . . Am annál vakítóbb volt a világosság, annál szabadabb volt a kilátás a harangpadláson - Egerig, Tokaj felé . . . Az óriási, a védtelenül nyitott ablakokon özönnel szórta be sugarait a puszták virágillatától megittasult napfény. Hej, de mikor a fergeteg havat, hideget csapdosott, a harangozónak harangjai mellett akkor is rendületlenül helyt kellett állani. A harangokat, ezeket a mozdulatlanságukban néma hangszereket, mint a nehéz vasállványokon koronás fejükkel méltóságosan ott csüngöttek, tehetetlenül iparkodtak meglendíteni a tokaji Kopaszhegyről alászállott csalafinta, pajkos szellők. A gonosz szél hiába furakodott a vasnyelű ércharangokba, csupán a fényesre kopott harangszíjak vonaglottak meg, mint a zsákmányra éhes kígyók." (A harangozó Rejtelmes Alföld.) A már régesrégen szétbontott bástyák emlékezete is csak az ő írásaiban él: „Csupán a templomot építették erősebb tégla és kő fundamentumokra. A templom dombon emelkedett. Téglából épült minden oldala. Körülvéve bástyákkal. A négysarkos kerek, törökhasú bástyatorony, minek „kása máta" a népies nevük. Háborúság idején oltalmára szolgáltak nemcsak az Űr szerény hajlékának, hanem a marcona hajdúknak is. Akiknek büszke fejéért arany tallért fizetett bizonyos Szejdi pasa, midőn több napi viaskodás után sok száz és száj janicsárok elhullása után bevette a rombadőlt szoboszlaí templomváracsot, ahol a kapzsi mohamedén csupa holtakat és haldoklókat talált." A toronyból kitárulkozó hatalmas pusztaság, a Rétség felé a város elhagyásával szabad tekintet nyílt. A korláttalan szabadság képe varázsolta meg Móricz Pált már gyermekkorában s mint Petőfi és Arany, zengi ő is himnuszát ennek az alföldi szépségnek. „A sík róna szélén születtem jómagam is. A szikes pusztát, a futó agarat, a hű háti lovat szintén a dadogó kisgyerekkortól ismerem. Agárral s agár után, nyulat űzve a szép pusztán száguldoztam magam is ... Az ősi rét nádas rengetegeihez mérten, hol a szép gyerekkorban sokat csavarogtam csónakos vadászokkal és halászokkal . . . nekem gazdag ifjúkoromból, gyönyörű drága szülőföldemről sok minden tündérszép álomkép elém-felém rajzott. . ." (A íergetegből 120. 144.) „A gyepszélről szabad a kilátás a messze határig. Ott már leng a délibáb. Az egykori réti vadpusztaságban barátságosan sorakoznak a meszelt falú fehér tanyák." (A kurta nemesek földjén 4.) „A rétségből éjféltájt fergeteges vad szél zúdul... A síró szélvész mely a nádszál sóhajtozó lelkéből támad, körültáncolta, megrázta a kútgémet (A rózsás patkó Rejtelmes Alföld). „A vadrét felől beérkezett az a hánykolódó sárkányfarkuszályos, rémlesztőleg dudorászó fekete felhő is . . . Elsetétedtek a fehér hómezők. Zúgni, hörögni kezdett a rettenetes szélvész. A sírokról felszakadtak a fagyos hólepedők. A szemeket elvakította, a lélegzetet elfulasztotta, az eget és a földet betöltötte a hömpölygő hóáradat. Bőgött az ég, morajlott a föld . . . (Hajdú temetkezés Rejtelmes Alföld.) „Csodás a vihar fensége. Még előbb vakítóan sugárzik a nap. De az ég alján felhő párázatok nyomulnak elő. Szeszélyes alakú felhők. Gyapjasok, mint 37* 579