A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

csületes réztálak, halábrázatú kuglófsütők a lomoskamrába tevődnek . . ." (A kurta nemesek főijén 21-22.) „Ezelőtt csak náddal, tüzet nehezen fogó gyékénnyel voltak a fehér házak beborítva. Ezelőtt csak kisház meg nagyház volt, mégis több jó ember, több igaz barát megfért benne, mint ma (1900) mikor olajjal festik a ház falát barnára és némelyik helyütt van hat szoba is, mint ezelőtt a szentmihályi gróféknál. (Régi hajdúk mulatozásai Szabad hajdúk.) „Mérgiben hósubát terített a győzhetetlen nád, gyékénytetőre a szél. A tavasz bársonyzöld mohát takart rá . . . Helyenként a fehérliliomra emlékeztető, bűvös erejű, sebekre és különféle betegségekre hasznos, húsos, duzmadt, szent növény, a fülirózsa is fakadt egyszer-egyszer belőle ... Én is ilyen nádfedeles sok zegzugos, széles testű, vén hajdúházban születtem. Ó, te nádfedél! ... Ó, ti virágos ablakú, fehér, meszelt hajdúházak . . . Tinéktek csak egy nagy szörnyű ellenségetek volt: a tűz! Az előtt a török, a tatár, a rác, a labanc, a császári generálisok sok szedett-vedett fajtájú zsoldosai istencsapásként sokszor felgyújtották, porig hamvasztották és perzselték a mi nádfedeles igénytelen hajdútanyáinkat, amelyeket századokon át az Isten és a szüntelenül fogyatkozó százezer kegyetlen ellenségtől irtott, pusztított hajdú vitézek erős karja, bátor lelke vett oltalmába egyedül." {A nádíedél alatt Rejtelmes Alföld.) A város széle felé elhelyezkedő otthon környezetét így rajzolja meg: „Arrafelé, amerre mi laktunk, nem vezetett országút. A zegzugos sikátoroktól megszaggatott hajdúközökön a Vénszőlőhöz, a puszták felé lehetett kijutni. A debreceni, dorogi, szentmihályi és nyíregyházi utak mind másfelé húzódtak. Csendes rész volt a miénk. Némelykor alig-alig lehetett látni embert. A deszkakerítések megöl a tyúk kárálása, bús bocibőgés volt a legélesebb zaj. Hajnalonként, estendet a csürhe, a csorda ébresztettek nagyobb elevenséget. Egyszer-egyszer a lakodalmi, a gyászmenet is felverték az élet porát az álmos utcácskáról. Hordáskor a csengős lovak, a mélykolompú ökrök hoztak változatosabb új hangot és elevenítőbb színt. Egy-egy meszesember, cserépedényes kufár, az almások a Tiszatájról, a bényeiek berzencei szilvával, a dézsás oláhok nagy eseményt jelentettek, ha feltünedeztek mifelénk. Átellenben a túlsó sarkon állott a füstös Csohányék olajütő malma. Magas kéménnyel ellátott alkotmány . . . Azóta felépültek a gőzmalmok. A szélmalmok, a szárazmalmok, a füstös Csohány olajütője feleslegesekké váltak. Elavultak. Az őrlést, az olajütést kényelmesebben elvégezték a gőzmalmok . . ." „Túlnét a város árkán, az ősi hajdútelek lábjában terpeszkedett a vén szárazmalom. A malomház fojtott levegője, a sok évszázados lisztillattal prüszszögésre ingerelt. A szabadtűzhely földbe ásott padmalyából századok óta szállongó füsttől pedig érett tajtékként piros-feketére színesedett a garat, lisztfogó vályú, a sipóka, hombár, mérőce és homlok deszkáján „Anno 1670" bevésetével az egész magasraemelt padkészség, ahol kéreg alatt rejtőzködik a mozdulatlan néma fenékkő, tetejében az őrlésnél vidám bugással szaladó héhővel. Kövér lisztpor, télesti tüzelések füstje, koromja tapadt a padlás nélküli gerendákra, rózsás-barna nádszálakból szőtt belső tetőre, a malomházat a külső malomkerék sátorától választó nehéz deszkafalazatra . . ." {A malom pusztulása Rejtelmes Alföld.) S ezeknek a leírásoknak, és pontos szakismereteknek köszönhetjük, hogy valamit tudunk erről az eltűnt, hajdani életről, az élet küzdelmeiről s a régi munkaeszközökről. Az ő művei tudományos hitelességgel őrzik nemzeti hagyományunk kincseit. 37 Déri Múzeum évkönyve 577