A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

Daróczy mezőbíró" „ölestermetű szép hajdú férfi volt a kedves nagyatyus Nemes Nánás város hajdúinak bizodalmából alhadnagy." Az ő élete történeteiből, nemes szívű cselekedeteiből kifogyhatatlan az unoka s alakjával sok hajdani nánási embertípust tett halhatatlanná, akikre emlékezni ma is jólesik. Öreg korában is testi és szellemi épségben őrizte a hajdankori hajdú vitézek nemes vonásait: „Nagyatyus már betöltötte életének nyolcvanhatodik esztendejét. A sárga, felkerekített homlokú öreg házból nem távozik messzire. Olykor szomorú gondolatjai támadnak. Számos testvérei között ő volt a legidősebb, azok mindnyájan meghaltak. Vasfajták voltak pedig. Mégis túlélte őket. Kedves gyermekei is voltak. Eltemette azokat is. Az én kedvesanyám volt a legkedvesebbje. Micsoda sugárfa nőtt az egyetlen édesnek sírja fölött is . . . világ embere volt nagyatyus. Termetében óriás, izmaiban acélkemény. Természetét illetve rettenthetetlen. Barátság iránt fogékony, csúszás-mászást megvető, emelt fejű szabad hajdú. Szép asszonynak, szép lónak, szép nótának, tüzes bornak barátja ... a boglyakemence mellett az édesanyjáról, szépanyámról beszélt", akinek halálos ágyában megkívánt görögdinnyét szerzett az őszi debreceni piacon. (Fehér lovon az éjszakában A boglyakemence mellől) Az unoka sohasem látta nevetni nagyapját „pedig lelke tele volt melegséggel, szeretettel. . . Okát így adta: - Fiam, ezer esztendők minden bánata, siralma, pusztulása nyomja lelkemet. Magyar vagyok. Hajdú vagyok! Vér és tűz áradozik mindenfelől az üldözött ősök szörnyű útjairól. Az irgalom szót nem ismerték. Könyörtelen pusztítói, kínhalált hordó rémségei voltak minden befurakodott idegennek és a drága népet, hazát pusztító számláihatatlan sok gonosz ellenségnek . . . Amikor arra került a sor fegyverrel a kézben, ők tudtak büszkén, bátran meghalni ... A vértanúk nemzete a miénk . . . Nekik köszönhetjük, hogy e földön ezerévet megértünk . . ." (Aki sohasem nevetett Rejtelmes Alföld) Sírjához elzarándokol: „Öreg hajdú nagyapám messze sírja szent oltár nekem. Egyesegyedül már csak ott virít a régesrégi pogánymagyar virág. Tölcséi'es, hamvaspiros kelyhével, égőliliomnak nevezik. A magyar vértanúság szent virágtövét öreg hajdú nagyapám vén szőlőpajtája végéről, a bakatort, gohért édesítő ősi lugasok mellől vittük a magános hajdúsírhoz." A szülőház és a rokonoké olyan volt, mint amilyeneket néprajzi pontossággal leír munkáiban: „Okos beosztásúak a régi magyar házak. A belső szobákba a konyhán keresztül a bemenet. Vagy legalább is a konyhán keresztül a főbejáró. Ez valójában okos dolog. A gazdasszonynak számos alkalom nyílik gazdasszonyi mivoltának a pompáztatására. Mert igaz ugyan, hogy minden háznál találtatik különös sütőház, mindamellett a nagyház konyhája az, hol az étvágyingerlőbb csemegék készülnek. A jó illat már előre kellemesen marasztalja a vendéget. Az a sok fényes tepsi, szeszélyesebbnél szeszélyesebb formájú réz kuglófsütő, kisbögre, nagybögre, mind lekerül a konyha faláról, hol hosszú acélnyársakra aggatva dísz volt, mint némely grófi háznál a kardok, rozsdamarta pajzsok, páncélok és lándzsák. Mert a kurtanemesi házak konyhájában egy-egy ilyen belülcinkezett hatalmas réztál, virágos fedelű rézkupa, rák majd virágszirom formájú rezes tortasütő, az ágyúcsőhöz hasonlatos kolbásztöltők mind a régi dicsőségnek a jelei. Ösi nagyasszonyokról hagyományozott edények ezek. Azonban ezek a régi rezes edények ma már erősen pusztulnak ... a fehérre meszelt falról. Sőt ma már (1898) a konyhát pingálják is. A vendégházba sem a konyhán keresztül vezetik a ház vendégét... A régi be576