A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

A Móricz Pál Centenáris Emlékülés anyagából - Molnár József: Móricz Pál és Hajdúnánás

rek voltak elégedettek, a nap is jókedvűen mártogatta sugárnyelvét a metszett üvegkancsó ürömvirágillatos, bíborpiros italjába . . . Jóismerőst üdvözölvén, az ablak alatt egyszerre csak buffogni kezdtek mélytorkú, hatalmas komondorkutyáink; majd különös hangok támadtak . . . Nehézkesen vonszolt lábak toppintásai, vasalt végű fürgébb bot éles kocogása zajdultak fel a jeges földkéregről. Szépséges fiatal anyám öléből lesiklottam: - Jön a Kenderesi bácsi! - örömömben vékonyat hujjantottam ... A fehér cserépkemencénél bőrös karszék dagadozott, sánta vén Kenderesi huszárstrázsamester ebben a karszékben helyezkedett el és talpas pohárból szürcsölte a piros ürmöst. . . Kis zsámolyon öreg lábához ültem s ilyenkor beszélgetett nekünk a régi-régi magyar huszárok fergeteges hadi életéről . . . Fejemet térdére hajtva néztem fel szikkadt arcocska jából élénken pislogó okos, nyílt magyar szemébe. Ötéves alig voltam akkor, ám apám s nagyapám szilaj hátaslovait megültem szőréről." (A íergelegből 189.) Hisz akkor még: ,,Az én gyerekkoromban egyenletes, fehér telek jártak. A vastag hófúvás torlaszokat dúrt a két fasor között, a Debrecen felé vezető országúton. A végtelennek tetsző mezőség fehér lepedőjén csak egy-egy magányos tanyaház lomha kéménye lökött óvatos kisf üstöt. Az országút ját nem igen járták ilyenkor vidám kocsi-karavánok; pihent a föld, pihent a földmíves magyar is ... A téli magyar élet, a szélhedező alföldi községek mestergerendás, melegre kifutott házikóiban bizsergett. A külső száraz hideg csodálatos jégvirágokkal pingálta tele az ablaküvegeket s a patkós csizmák nehéz léptei alatt nyiszorgott a hó, midőn - fergetegek érkezését hirdetvén - vérpiros naplementí fényben lángolt, villogott a havas fehér tájék és a pusztáról a faluba húzódtak az éhes varjak." (A fergetegből 183.) Szülőföldje hajdani fiatalságáról emlékezve a közösség életével összeforrt nagyapa emléke dobogtatja meg szívét: „A nánási hajdúk fiataljai régente pengő sarkantyús, rezgő darutollas büszke legények voltak. Mezei munkában, botrakapásnál sem akadt párjuk ezeknek a senem szőke, senem barna macskaszemű igazi magyarfajta fickóknak. A huszárság, bakaság első virágját századokon át a hajdúföld termelte. Amikor pedig egyszer-egyszer békességben élhettek volna, hogy a verekedés szilaj művészetét el ne felejtsék, egymás között, otthonukban is folyton hadakoztak, egymással ölrementek a nánási hajdúlegények. Sugár tölgyfabotjaikon széles pofájú gombosélű, táblás rézfokos ragyogott. Vagy görcsként gömbölyűre kötött vaskos vasgerezdek voltak a fegyvereik. Koponya-lékelőnek nevezték az ősi hajdúfegyvert. A Nagyvendéglőben, a Szeles, Morgó, Rózsás, Csillagos, Zajgató csárdáknál, a kásaütő és egyéb szárazmalmok körül, a dorogi, debreceni, szentmihályi, polgári utak hídjánál, vásárkor a lacipecsenyés-soron, a dombos Felsőoldal (Mike) és a vizenyős Rétoldal (Laponyag) legényei között valóságos ütközetek zajlottak. Meg akarták mutatni a „város népinek", hogy a Felsőoldalon vagy a rétes Lapanyagon terem-e a különb legény. Daróczy János és felesége Csohány Zsuzsanna István fia Morvay Balázs pajtásával, aztán Takaró Mátyás voltak „odaelő" a legderekabb legények. Daróczy István (nagyatyus) volt a Felsőoldal „lángja", akinek a mérkőzését a dombon sorakozó 'Felsőoldal kerítése megöl a tapasztalt hajdúgazdák pipafüstnél nézték. Takaró Matyi megverése miatt Daróczy István Kallóba „hosszú rabságba került" (Hajdúlegények a rézfokossal Rejtelmes Alföld). Daróczy István, a nagyatyus „egész fővel magasabb volt a többi szálas növésű földiéinél. . . halkszavú, élesarcú, rettenetes keményöklű volt az öreg 575