A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Ezt úgy érhették el, hogy mindig akkor szereztek meg egy jószágot, amikor kisebb értéket képviseltek, s akkor értékesítették, amikor ennél nagyobb érték halmozódott fel benne. A haszonvétel és értéknövelés tehát itt nincs ellentmondásban, hanem olyan szervezési egységet, rendszert képezett, amely - összefüggésben a földműveléssel - a tartás és tenyésztés minden mozzanatában kifejeződött. Amikor tehát - az áttekintés kedvéért - a részletekről szólunk, mindig ezt a szervezeti egységet kell szem előtt tartanunk. A haszonvételnek és értéknövelésnek három - egymással összefüggő, de Önmagában is sokrétű területét figyelhettük meg. 1. az elletés, a született borjú felnevelése, mely a szaporítással és növekedéssel növeli az értéket és a tejhozamban ad közvetlen hasznot, 2. az ún. „tinózás", mely elsősorban a betanítással növeli értékét a jószágnak, miközben a jármozás közvetlen hasznot ad, 3. a sőrézés, mely az igázásban ad hasznot s a hizlalásban növeli a jószág értékét. Kismarjában a tehenet elsősorban a szaporítás miatt tartották.

118 Minden szegény ember legfőbb törekvése az volt, hogy legalább egy tehénre tegyen szert, mert ezzel megvetette az alapját jószágállományának. De nagyobb gazdák is a jó borjúkat ellő tehenet különös becsben tartották, ezeket legtöbbször nem is fejték, minden tejüket a borjúnak hagyták. Az elletés általában az istállóban történt. A korai (január-március) borjút szerették. Ha kihajtásig nem ellett a tehén, akkor kihajtották a gulyára s ha már kellőképpen felmelegedett az idő az elmúlt századokban kint ellett a legelőn, ha ellenben még - vagy már - hideg, esős éjszakák voltak, akkor a pásztor a gazda kérésére haza hajtotta az elles előtt álló tehenet. (A hazahajtásért valamiféle jutalom járt, rendszerint pénz). A magyar marha könnyen ellett, csak ritkán volt szükség beavatkozásra. Az elles levezetése minden esetben a férfiak kötelessége volt. Már 1-2 nappal előbb bizonyos jelekből következtettek a közeli ellésre. Ilyenkor „leereszkedett a tehén hasa", és „beesett a fara". Ez utóbbi a fartőben levő inak bizonyosfajta meglazulását jelentette. Ilyenkor a tehén alá friss szalmát tettek, s várták a borjú első lábainak megjelenését. A borjút misztikus izgalommal várta az egész család. Jósolgatták is: ha férfiember jött a házhoz aznap reggel, akkor bika, ha nő akkor üszűborjút vártak. A tapasztaltabb férfiak a tehén hasának formájából is jósolni tudtak a borjú várható nemére. Ha kijött a borjú lába, kézzel megfogták, s amikor a tehén erőlködött, enyhén húzták kifelé. Farfekvés esetén néha „be is nyúltak" s segítették a világra jövő borjú útját. A köldökzsinórt nem vágták el, megvárták, míg az magától elszakadt. Az elszakadt köldökzsinórt marhatrágyával bekenték, hogy az „anyja" véresre ne nyalja. Majd kézzel kitisztították a borjú orrát, száját a nyálkától, körmeiről leszedték a rajta levő kocsonyás anyagot, az ún. gombát s a még nedves borjút sóval, korpával hintették meg s az anyja elé tették, hogy az telnyalja."'

1 Ezalatt a tehén rendszerint elvetette a poklát (vagyis a magzatburkot), amit villával a ganédombba temettek be jó mélyen, nehogy a kutyák széthúz118 „A tehén csak fajt nevel. A tehén volt a fundamentuma a tinónevelésnek. Ha valaki е

9У j° tehénre szert tett, addig tartotta, míg csak ellett. A tehenet ekkor még nem jármolták." Tóth Gábor közlése. 119 Ugyanígy Pusztaföldváron: Kovács, 1937. 173; Pethe, 1814. III. 137. 404