A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában
gálják. 120 Ha ez kb. 1 óráig nem következett be, különböző főzetet - pl. dinnyehajból - adtak a tehénnek. Elles után kb. 1 órával lehetett kezdeni a szoptatást. Először néhány „húzás" tejet az alomra fejtek. (Ennek kultikus jelentésére adatközlőim már nem emlékeztek, de minden esetben megtették és azzal magyarázták, hogy így jobban megérzi a borjú a tehén csecsén a tej szagot és hamarabb megtanulja a szopást.) A borjú első szopásában a gazda segített. A hosszú lábú gyenge borjú először csak ingadozva tudott megállni s bár orrával kereste az anyja tőgyit, először mégis a gazdának kellett a csecset a borjú szájába tenni. Ez nem. mindig ment könnyen, de az első szopás után már úgy megerősödött a borjú, hogy többször nem igen kellett neki segíteni a szopásban. Az első napokban a kisborjú az egész család érdeklődésének központjába került. Gyerekek és felnőttek csaknem olyan különös féltő szeretettel figyelték, babusgatták, mint az újszülött gyereket. 121 Az első szopás után megmaradt tejet kifejték és a disznónak adták. Másnap reggeltől azonban felhasználták. Elles után 2-3 napig a felforralt tej összement, összetúrósodott. Ezt nevezték helyi tájszólással gulusztának, amelyet reggelire fogyasztottak, s általában kedvelt ételféleségnek tartották. A tejnek később is fontos szerepe volt a népi táplálkozásban. Fogyasztották nyersen (reggel), forralva magában, kenyérrel vagy (főként este) kásával, ezt karimás kásának nevezték. Használták ételbe (habarásos étel), altatva csemegeként fogyasztották. Az aludtejből túrót hevítettek, a tejfelből vajat köpültek. E változatos felhasználás ellenére nem tartották előkelő ételnek, így ünnepi ételek közt sohase fordult elő. A borjút az első héten háromszor szoptatták. Ha csordára járt a tehén, akkor már a harmadik nap kihajtották, de délben a csordás hazaengedte s szoptatás után - kellő ajándék fejében - vissza is hajtotta. A kintháló gulyáról kb. 2 hétig délben is, este is, ezután még két hétig csak este engedték haza a tehenet, egy hónap után pedig - ha nem volt rossz idő - borjastól együtt kicsapták. Ha a gulyán ellett a tehén, a pásztor segített a tehénnek az ellesnél és a borjúnak a szopásnál, s ez a borjú őszig nem is került istállóba. Erre azonban mind kevesebb alkalommal került sor s a XIX. sz. végétől már csak szórványos adataink vannak róla, elsősorban olyan nagygazdáktól, akiknek nagyszámú jószágállományuk volt. Érthető is, hiszen a borjú nagy értéket képviselt s ennek kezdeti fejlődését legtöbb gazda igyekezett szemmel kísérni, s a megfelelő ígéretet képviselő, jól fejlett, tenyésztési célra kiszemelt borjút különös gonddal nevelni. Legnagyobb értéket a kifogástalan testalkatú bikaborjúnak tulajdonítottak. Ezt már az első napoktól jobban táplálták, több tejet engedtek neki szopni - néha az összes tejet neki hagyták - s ha azt a kort elérte, különböző abraktakarmányokkal kedveskedtek neki. 122 A bikaborjút az első naptól kezdve megkötötték, az anyja bal oldalára, a jászol mellé. Először az egyik első lábára kötötték a csepüből házilag sodrott zsineget, majd a vásárban bornyúkantárt vettek neki s ennél fogva kötötték a 120 U. így a Csereháton: Bérestié, 1947. 198. 121 Moót, 1933. 49. 122 Kb. 3 hetes kortól legnagyobb kedvesség az volt, ha sós kenyeret adtak a borjúnak. Ezzel néha ,,el is kapatták". A borjú az udvaron mindenütt követte gazdáját, sőt néha még a házba is becsalogatták. 405
