A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

dúst itt, az ólseprűvel tanulták meg (a seprű volt a leány, akit felkaptak, forgattak, riszáltak, mint ahogy a leányt a táncban). Itt került sor a serdülő legényeket érdeklő összes - nagyon fontos - probléma megbeszélésére. Itt tudta meg a legény hogyan kell - hogyan illik - ismerkedni a leánnyal, szóval az udvarlás, párválasztás és - a házasélet összes tudnivalói itt formálódtak ki, hagyományozódtak át. Minden, ami a társas együttélés ismert szokás- és hagyományanyagát képezte, az ünnepnapok és társadalmi események forgatagában zajlott, itt kristályosodott határozott formákba. (Pl. itt készültek fel a karácsonyi betlehemesek, a lakodalmi vőfények s más népi dramatikus játékok szereplői.) Ezért az ólak ilyen értelemben éppenúgy a népi kultúra bölcsőjét jelentették, mint a lányoknak a fonók, felnőtteknek az estézések, szomszédolások, valamint a kovácsműhely, a malom és a borbélyműhely. Az ól maga nem szórakozóhely, de a felkészülés helye arra, hogy a legényemberek a különböző társaságokban illendőképpen felkészülve megjelenhessenek.

109 Az első világháború előtt még minden legényember az ólban hált. A gazda- és a szolgalegények itt közös életformában éltek, bár az esti összejöveteleken más helyeken találkoztak a szolgafiúk, más ólban, a gazdalegények. A szolgalegények általában összetartottak s néha gazdaellenes, afféle ösztönös osztályharcos szemlélet alakult ki az ólakban. Az istálló rendben tartásában a legények vetélkedtek egymással, éppen úgy, mint az állatok tisztán tartásában, sőt a koránkelésben is. Ezért kb. az első világháborúig sok legény ún. fűzfadudát, vagy vízidudát készített, melynek hatalmas hangja a falu túlsó végére is elhallatszott. Azé volt a dicsőség, aki legkorábban szólaltatta meg. A fűzfadudát, mint nevéből is kiderült kb. 100150 cm hosszú fűzfából készítették úgy, hogy a tülök formára kifaragott fát kétfelé hasították, közepét kivájták, majd hasított fűzfavesszővel ismét összekötötték. Vékonyabb végébe fúvókát csináltak, a vastagabb végét kissé tölcséresre kiformálták. Megszólaltatása előtt előbb vízbe merítették, így erősebb hangja volt, de így is jó tüdő kellett hozzá: A szerszámot Kismarján már csak elbeszélésből ismerjük.

110 Ennek alapján úgy tetszik nagyon hasonlíthatott a mohácsiak ún. busókürtjére s kevésbé a havasi pásztorok háncsból készült havasi kürtjére. Az istállók hangulatos élete a tavaszi kihajtáskor ért véget. Ezzel azonban az állatok udvaron belüli gondozása nem szűnt meg, de formájában átalakult, összeszűkült. Előszöris a jószágok egy része kintháló csordára került, ezekre kihajtástól beverésig nem volt gond. Az otthon maradottak többnyire csordára jártak. Ezek közül csak a fejős tehenek és birkák - esetleg a borjúk - kaptak kihajtás előtt némi takarmánypótlékot, de már nem kórót, hanem valami gyorsan elfogyasztható abrakot vagy szénát. Tavasztól őszig tehát a csordára járó jószág gondozása a következőkből állt: A tehenek fejés idejére, a bikák közvetlenül a kihajtás előtt kevés takarmányt kaptak. Ezután megfejték a tehenet, majd a kihajtás sorrendjében kien109 Itt tehát nem keverednek a felnőtt és legény emberek, mint a tüzelős ólakban. Vö.: Herkely, 1936. 213. 110 A közölt eszköz pontos megfelelője megtalálható: Déri Múzeum V. 15/1922 lsz. alatt, „duda, szolgaduda" címen. Hasonló a Karcagi Győrffy István Múzeum 57. 51. 1. lsz. alatt „tanyai kürt" címen. Mindkettő a századforduló táján készült. 26 Déri Múzeum évkönyve 401