A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

gedték a jószágokat a pásztor elé. Vakarásra általában nem volt idő, a ganézást rendszerint kihajtás közben végezték el (néha ez estére maradt), majd a mezei munkák következtek. Rendszerint a borjú és bika kihajtását már meg se várták. Ennek kieresztése az otthon maradt nőkre, öregekre, gyerekekre maradt. Az igás jószágokat, mint említettük rendszerint a legelőn tartották jól odahaza csak ritkán kaptak szálas- vagy abraktakarmány-pótlékot. A csordák esti hazaérkezésére a család egyes tagjai - nők, gyerekek, öregek - előkészítették az ólat. Kihordták a ganét, lealmoztak, a fejős tehén és a bika elé szénát vagy abraktakarmányt helyeztek. Egyes udvarokon, az udvar egy árnyas részén ideiglenesen ún. nyári jászlat ácsoltak össze, s éjszakára ehhez kötötték az igás állatokat (elsősorban a lovakat!). Mint korábban említettük, a mezőgazdasági munkát úgyis korábban befejezték, hiszen kora délutántól az igavonó állatokat legeltették. Elég volt tehát, ha a család egy férfitagja kint maradt a mezőn, a többiek a csordák érkezésére hazatérhettek. Gyakran előfordult azonban, hogy a hazatérő jószágokat az asszonyoknak kellett bekötni az ólba (amiért ezek rendszerint zsörtöltek, mert ezt férfimunkának ítélték meg). Az esti fejés is gyakran az asszonyokra, még inkább a nagy lányokra maradt, a férfiak csupán az ól és a kazlak környékét tették rendbe. Ez is rendszerint a késő esti órákba nyúlt s ezután már csak a fiatalok, lányok-legények nem tértek azonnal pihenőre, hanem még szakítottak néhány percet az együttlétre, ha máshol nem, a kútnál, ahonnan a másnapra szükséges ivóvizet ilyenkor vitték haza cserépkantáikban. A gazda számára télen-nyáron egyaránt feladatot jelentett az istállóban tartózkodó állatok gyógyítása. Bizonyos egyszerűbb esetek gyógyítását maga elvégezte.

110/a Ha a tehén tőgye kirepedt (a borjú kiharapta, a szél kifújta) faggyúval kenegették. Ha az egész tőgy begyulladt, ecetes sárgaföldet kötöttek rá, amely a gyulladást állítólag megszüntette. Ha a jószágnak elállt a kérője liszt, zsír vagy avas háj, só, paprika, bors, hagyma, szegfűvirág keverékéből készített gombócot etettek vele, mely megbüíögtette s ettől rendszerint megindult a kérője. Ha tetű költözött a borjú szőrébe, petróleummal, olajjal irtották ki. Nagyobb gondot okozott, ha kukoricacső, répaszelet akadt a jószág torkán. Ebben az esetben rendszerint már elhívták a bikást, előbb megpróbálták kézzel kivenni a falatot, ha nem sikerült akkor az ostornyél végére puha rongyot kötöttek, s ezzel megpróbálták a fennakadt falatot lenyomni a bendőbe. Felfúvódás esetén a fenti - néha még szappannal kiegészített - gombóccal kísérleteztek. Ha ez nem sikerült megpróbálkoztak még többféle büfögtető anyaggal, fokhagymás tejjel, szappanos vízzel, dohánylé főzettél, keserűsóoldattal, sőt a jószág fülének bevágásával is. Végső esetben késsel felszúrták a bendőt s a sebbe nádszálat dugtak. Nyáron a legyek, bögölyök távoltartására diófalevélből főzetet készítettek.

111 Gyakori betegség volt a sű, vagy gúzsa (furunculus). Van hússű, csukasü (ha a jószág nyakán volt a gennyes daganat) és csontsű. Ez utóbbit nem tudták gyógyítani. A hússű és a csuka-sű ha megérett magától is kifakadt. Érlelés végett nyúlhájjal kenték. A kifakadást legtöbbször nem várták meg, hanem kivágták, kinyomkodták, kimosták. Ha sok gennyes góc keletkezett (carbuncullO/a Állatorvos 1950 előtt nem volt a faluban. Az állatorvosi intézmény nálunk különben is csak a XVIII. század végétől ismert, de még a XIX. közepén se jut el a falvakba. MG. 1842. okt. 2. 1251-1258. hasáb; MG. 1843. nov. 29. 1323. hasáb. 111 Ezt Nagyváthy János is leírta. Nagyváthy. 1791. I. 116. 402