A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

véletlenül a kazalhoz szabadultak, ki ne kaparhassák az alját. A kazal tövét a kutya is végigdörzsölte hátával s az így szennyezett takarmányt a jószág nem szívesen ette. Ezen is segített az ízíkkórótakarás, vagy pedig hegyes pálcikákkal körülszúrkálták a kazal alját (1. 8. kép). A kazaltól az ólig - egyáltalán az udvaron egyetlen szál széna nem maradhatott. Az elhullott szálakat kisgereblyével, seprűvel, a magános szálakat kézzel szedték össze. A gondos gazda - különösen az idősebbek - egyetlen szál szénáért is lehajolt s azt bevitte a tartóba vagy a jószág elé. Amely délelőtt nem kellett takarmány ózni, maradt idő a jószágok - főként a lovak, bikák - jártatására. A körmözés, a kihajtás előtti herélés, bílyogozás, a hídlástakarítás s nem utolsósorban az istállótakarítás, különösen a pókhálók leszedése (mert azt tartották, ha a jószág pókot eszik, beteg lesz, a tehén pedig elvetél,)

108 szintén délelőtti munka volt. Ugyancsak téli délelőttökre maradt a favágás. Ekkor vágták ki a megfelelő nagyságot elért fákat az udvaron, az erdőben. Ennek feldolgozása sok délelőttöt igénybe vett. Délelőtti munka volt a barkácsolás is. Minden parasztember el tudta készíteni vagy meg tudta javítani kapanyelét, kasza-, balta-, ásó-, lapát-, veremvágó- (irtó kapa) nyelét. Sokan a gazdasági felszereléseken is el tudtak végezni kisebb javításokat, hámfát, kiseíát, szekéralkatrészeket kifaragni. Ezek vasalása, valamint a vaseszközök javítása nagyon sokszor a kovácsműhelyhez kötötte az embereket, mert itt, a kováccsal személyesen beszélte meg, hogy hogyan képzeli az illető eszköz, szerszám vasalását. Így a kovácsműhelyben minden délelőtt egész társaság verődött össze, ennek következtében a kovácsműhely volt a község legfontosabb politikai fóruma, ahol a község - de néha az ország - dolgait is megvitatták. Ide futottak be a legfrissebb hírek. így sokan akkor is felkeresték a kovácsműhelyt, ha nem dolgoztattak, csak hogy szót halljanak, szavukat hallassák. Délelőttökön faragták ki a szükséges szőlőkarókat, az ügyesebbek orsót, guzsalyt, kisszéket barkácsoltak, ostort fontak, sokan hivatalos ügyeiket intézték, őröltettek, daráitattak, szóval a falusi élet apró-cseprő gondját-baját, hasznos és haszontalan feladatait végezték. Ünnepnapokon a délelőtt templomba menéssel vagy tisztálkodással, olvasással, nyíratkozással telt el. A délutáni etetés után néhány esti munka kivételével a társasélet szakasza következett. Esti munkának számított a tengerihántás, fonás stb. De legtöbb estét a szomszédok, barátok beszélgetéssel, kártyázással töltötték. Ez volt az udvarlás időszaka s a társasági élet szabályainak megtanulása szintén e napszakra esett. Míg az öregek estéztek, szomszédoltak, addig a leányok fonni jártak, a legények kultikus helye pedig az istálló, az ól volt. Este 6 óra körül itt gyülekeztek, felváltva, főként a nagyobb ólakban, négyen-hatan egy bandában. Az ólba ettől az időtől kezdve nőnek nem illett bemenni. A fiúk itt beszélgettek, kártyáztak, néha - szalmát hintve az ól piaccár а - birkóztak, különböző erőés ügyességi játékokat próbálgattak. Igen sok legénynek volt még ekkor citerája - bár igazán szépen csak kevesen játszottak rajta -, s az estézések fő témája a dal- és a tánctanulás volt. A verbunkot a kisebbek itt lestek el a nagyobbaktól, a nagyobbak itt tökéletesítették tudásukat. A párostáncot, a csár108 EA. 993. Csik Mihály gyűjtése. 400