A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában
de zártabb zugában jelölték meg. A pásztor családjával már sötét hajnalban itt várta az érkezőket. De kivittek ide egy asztalt is, s mellé odaült a tanács egy megbízottja (valamelyik pásztorfelügyelő vagy esküdt) az adó befizetéséről szóló dokumentumokkal. A gazdák jószágaikat vagy kötélen vezették, vagy hajtották. A pásztor minden feljegyzés nélkül szemre vette át őket, de csak abban az esetben, ha az adófelügyelő esküdt jelezte, hogy az illető a legelőadót befizette. A késedelmeseknél utolsó lehetőségként megengedték, hogy itt a helyszínen fizessék be az adót. Az első napi kihajtás néha 9-10 óráig is elhúzódott (hajnali 5 órától), mert е 9У~ е ду gazdának néha 3-4 csordára is ment jószága, s ezeket mind külön-külön, más és más helyen kellett átadni. Az első egy-két héten - mint említettük - minden falka hazajárt. A paraszti jószágtartás egyik legizgalmasabb napjai voltak ezek, amíg a jószágokat sikerült hazaszoktatni. A gazdák megszokásból tudták a csordák esti hazaérkezésének idejét. Kb. fél órával előbb már ott várták a kűhídnál, ahol a csordákat a faluba beengedték. A pásztor egy-két bojtárjával az érkező csordák elé állt és - az ott várakozó gazdák, néha az izgalomtól remegő 10-12 éves gyerekek - jelzésére, kívánságára, de leginkább saját felismerésére - a hazafelé özönlő jószágokat a megfelelő utcákra beterelte. A pásztor nem szerette, ha a gazdák maguk beavatkoztak a kiválasztásba, mert míg a magukét kiválasztották, addig esetleg a másokét rossz útra terelték. Mégis - bár a kiválasztásnál érvényesült valamiféle kötelező türelmi illendőség - gyakran előfordult ideges kapkodás, olykor veszekedés is. Némi könnyebbséget az jelentett, hogy az egész napi járódás után a jószágok fáradtak voltak, s könnyebben engedelmeskedtek a pásztornak vagy a gazdájuknak. Ha a falu bejáratánál sikerült a jószágot a megfelelő utcára irányítani, azután már könnyű dolog volt a gazdának vagy családtagjának hazáig kísérni s otthon a nyitott kiskapun az udvarra, majd az istállóba beterelni. A második naptól kezdve a pásztorok utcáról utcára járva maguk hajtották ki a jószágokat. Maga a pásztor vagy bojtárjai a jószágkihajtó helytől legtávolabbi faluvégen kezdték meg a hajtást, a főbb útvonalakon hangos kongatással végig mentek. Az útvonalból kieső kisebb utcákról a főút torkolatához magának a gazdának kellett kihajtani. Ilyen helyeken, főként a torkolatnál levő tereken néhány percig megállt a pásztor és összevárta az érkező jószágot. Ügy illett, hogy itt személyesen adják át, bemutatva, hogy nincs a jószágnak semmi baja. A betegen, sántán kihajtott jószágért a pásztor nem tartozott felelősséggel. A főbb útvonalak végül egymásba torkolltak, így mire a kihajtóhelyhez (rendszerint a „kűhídhoz") értek, a teljes csorda együtt volt. Ha valaki időben nem engedte ki jószágát - a falu csúfolódását eltűrve - utána kellett hajtani a csordának. Ez azonban olyan szégyen volt, hogy sokan inkább otthon hagyták aznapra jószágukat, minthogy végighajtsák a falun. A pásztor a keze alá adott állatokat kb. 1 hét alatt már név szerint ismerte, így a gazdának nem is kellett várni, már maga szét tudta választani őket a megfelelő utcákra. 8-10 nap múlva pedig a jószág már saját magától hazatalált, csak a kiskaput kellett nyitva tartani. A hazajáró csordák életében ezután az őszi szorulásig nem történt változás. A kintháló falkák azonban, végső soron csak akkor álltak össze, amikor - a tanács határozatára - a kinthálás megkezdődött (ápr. 24.). Ezen a hajnalon a gazda még egyszer elkísérte állatait a gyülekező helyre, s itt most írásban adta át a pásztornak. A rovásbotnak itt semmiféle emlékét nem találtuk 380
