A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)
Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában
meg. Gyakran előfordult azonban (főként a XVIII. sz-ban), hogy a pásztor nem tudott írni. Ilyenkor a feljegyzést a pásztorfelügyelő készítette el s ezt a pásztor kézjegyével hitelesítette. Nem is a jószágok száma miatt volt ez fontos, inkább annak igazolására, hogy azok hibátlanul, ép állapotban kerültek a pásztor elé. Feljegyezték itt a fontosabb ismertető jegyeket is (szőrszín, szarvállás, bilyog). Ettől kezdve a csorda teljes egészében a pásztor gondozásába ment át, a gazda csak időközönként látogatta meg s érdeklődött utána. A pásztor azonban köteles volt a jószágon történt minden változást (sérülés, betegség, elles stb.) a gazdának jelenteni. Ha ezeket idejében jelentette, mentesült a későbbi felelősség alól, ha nem, a felelősség őt terhelte. A legeltetés rendjét - évek során kialakult szokások alapján - a kapitány irányította. A csordák járását - mint azt korábban vázoltuk - praktikussági szempontok irányították. A pásztorok maguk állapodtak meg egymásközt, hogy melyik nap melyik legelőrészre hajtanak, főként azonban az itatás, delelés helyében kellett megállapodniuk. A kintháló falkák általában azonos - távolabbi - itatóhelyeken, kutaknál deleltek, a hazajárók gyakran változtatták delelőjüket. A borjúcsorda szintén rendszerint egy helyen a faggyasnal levő kútnál delelt. (A ménes mindig egy kútnál delelt, mert a kényes lovak nem szívesen ittak más jószág után, a sertések pedig mindvégig szabad vízen - újabban a Berettyón - deleltek, a juhok szintén nem ihattak a nagy jószág vályújából, mert utánuk még a szarvasmarha se ivott.) Munkaeszközök, őrzés A szarvasmarhát őriző pásztorok legfontosabb munkaeszközei az ostor és a bot voltak. A maguk fonta, réz és csontveretes nyéllel, sallangokkal díszített karikásostor évszázados tapasztalatot s a messze múltba visszavezethető kulturális hagyományokat hordozott. Általában minden pásztor tudott ostort fonni, de a szépen díszített, jó járású ostor igen nagy becsben volt, azt messze földön számon tartották. Voltak híres ostorkészítő pásztorok, de az ostor értékét nem készítője határozta meg, hanem jó járása, különleges szépsége. Még gyakorlott ostorkészítőnek is csak kivételesen sikerült olyan ostort készíteni, amely minden követelménynek megfelelt. Ezért e kivételes művészi alkotásokat rendkívül megbecsülték s generációkon át hagyományozták. Az ostorok készítése, formája, díszítése megegyezik a Hortobágyról s más pusztákról ismert formákkal, de közeli táji leírását is ismerjük. 89 / 3 A botot a gazdák nem szívesen látták a pásztor kezében, mert féltették jószágaikat, hiszen többször előfordult, hogy az engedetlen jószágot úgy megdobta a pásztor botjával, hogy az lesántult, oldalbordája eltört vagy más kár érte. Ennek ellenére a bot nélkülözhetetlen eszköze maradt a pásztornak. Szüksége volt rá a védekezésben esetleges támadókkal, vagy a réti farkasokkal szemben. Erre támaszkodott pihenésképpen, néha erre ült, ha a fű még nedves volt, ezzel irányította kutyáját a terelésben, bokros, cserjés tájon ezzel tört utat magának, a megvadult jószágot leginkább ezzel tudta megfékezni. (Ebben az esetben mindig az orrát célozta meg a megvadult állatnak, s ha ezt jól eltalálta - anélkül, hogy kárt tett volna benne - a legvadabb bika is megszelídült.) A jó 89/a Keresztúri, 1926. 141-144.; Kántor, 1927. 26-27. 381
