A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

sziről való felismerését. Ezt azonban csúfságnak tartották s csak akkor bocsátották meg, ha özvegy asszony, idős ember jószágára kötötték, aki nem maga választotta ki jószágait, hanem gyerekeket, szomszédokat kért meg erre.

89 Kihajtás előtt a jószágok körmét is rendbe kellett tenni. Nyáron ezzel nem igen volt gond, mert a szabadban a köröm többnyire normálisan kopott. Legfeljebb a berepedt, letört körmöt kellett kezelni, vagy a fertőző száj- és körömfájás esetén gyógyszereket alkalmazni. Az istállóban megnőtt körmöt azonban kihajtás előtt körmöző harapófogóval el kellett távolítani. Ilyen fogója vagy a kovácsoknak, vagy a községi bikásnak volt s ezt kérték kölcsön. Az utóbbinak néha a segítségét is kérték, amit az egyszeri vendéglátás fejében vagy puszta köszönetért meg is adott. A körmözést néha az istállóban elvégezték. A délelőtt csendesen kérődző jószágok körmét fektében elszedték. A nyugtalanabb fiatalok azonban ezt nem tűrték ilyen egyszerűen, hanem néha ugyanúgy le kellett dönteni, mint a herélésnél. A szarvasmarhának ugyanis csak az első lábát tudták állva felemelni (ezt le is tudták így kormozni), a hátsót viszont nagyon sok nem adta íel, csak ha megkötözték vagy lefektették, úgy tudták a körmét levágni. (Egyes községekben külön körmöző kalodát állítottak fel, de Kismarjában ilyet nem használtak. E községekben a körmöző kalodában végezték el az ökrök patkolását is). Kihajtás előtt a legelőre hajtandó jószágokat az esküdtek összeírták s a megállapított legelőadót beszedték. Kihajtáskor az adó befizetését igazolni kellett, aki ezt nem tette meg, jószágát a pásztor nem vehette át. Kihajtás előtt 1-2 nappal a legelő felszabadult. Ekkor mindenki családonként, a kevesebb jószággal rendelkezők ketten-hárman közösen, kihajtották a jószágokat a legelőre jártatni. Ilyenkor az őrzésben a család összes férfitagja (10 évtől 60 évig) részt vett, mert az istállóból kiszabaduló állatokat nagyon nehéz volt összetartani. Izgalmas, fáradságos nap volt ez. A fiatalabb állatok folyton szaladtak cicáztak, birkóztak, s az őrizőnek állandóan résen kellett lennie, hogy a jószágok egymásban kárt ne tegyenek. A legelő ilyenkor még telve volt vizes tócsákkal, az erek a tavaszi vadvizektől még telve voltak. A féktelen állatok nagyon sokszor nekivágtak a hömpölygő árnak s ha az őriző nem volt elég szemfüles, maga is kénytelen volt utána menni. E kegyetlen napok emlékét a falusiak ma is rideg borzongással beszélik el. Ezekben a napokban ellenőrizték utoljára a kihajtás előtt a kutak, gázlók, hidak állapotát. A második bíró, a kapitány és a pásztorfelügyelők az esküdtekkel és a megfogadott pásztorokkal járták a határt. Kivitték és felszerelték a télire leszedett nagy vályúkat, vedreket, csatornákat. Beállították a kutak jó járását (megfelelő súlyokat raktak a gém hátsó végére), megtisztították a kutak vizét (beosztották a pásztorokat egy-egy kúthoz s az egész napon át - családjával együtt - merte a vizet, ha tehette, a kút vizét teljesen kimerte, a bele hullott szennyeződéssel együtt, hogy kihajtásra friss, tiszta víz fogadja a csordákat) . A kihajtás előtti napokban dobszó útján tudatták, hogy melyik csorda mikor és hol fog gyülekezni. A gyülekező helyet vagy közvetlenül valamelyik kihajtó hely előtt (pl. a Várnál, a Rónánál) vagy kívül a falun a legelő egy közeli, 89 A jószágok bélyegzéséhez 1.: Ecsedi, 1914. 249-252, 256-258.; Gubitza, 1915, 75-84.; Györííy, 1910. 162-163.; Balogh, 1938. 343.; Tárkány Szűcs, 1958, 210-224.; Tárkány Szűcs, 1965. 187-199., 359-410., Varga, 1953. 167-170, s az e munkákban idézett irodalmat. 379