A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

Kivezették az ólból, első lábaira hurkot vetettek, majd a fejére kötött kötelet az első lábak között a hátsó lábakra vezették s ezzel földre döntötték, majd az első lábain levő kötelet a hátsó láb horgasinán átvezetve, a hátsó lábakat az elsőhöz kötözték, úgy, hogy a bal oldalán fekvő borjú felül eső, tehát jobb hátsó lábát szorosabbra húzták, ezáltal a herezacskója, a borjú töke a herélő számára feltárult.

88 A herélő éles zsebkésével a borjú farához állt, felnyitotta a herezacskót, a bal kéz két ujjával a herét kinyomta, majd jobb kézzel a szabaddá vált herét kihúzta, az ondóvezetéket elvágta, az ereket pedig elszakította (állítólag így kisebb a vérzékenység). Ugyanígy távolították el a másik herét is. A sebet szabadon hagyták, semmiféle fertőtlenítő szert nem használtak. Ezután a borjú kötelékét feloldották s búcsúzóul a herélő a borjú hátára tette a kezét s azt mondta: „Egészséggel viseld el!", majd szabadon engedték, hogy „hadd mozogjon egy kicsit". A seb kb. egy hét múlva begyógyult s komplikáció - emlékezet szerint - sohasem fordult elő. Gyakran előfordult azonban, hogy a borjú egyik vagy másik, néha mindkét heréje felhúzódott a hasüregbe. Ezen a népi herélők nem tudtak segíteni, hanem megvárták, míg a borjú heréje leereszkedik s azután végezték el a műtétet (ez néha egy évvel később következett be!). Ugyancsak kora tavasszal, gyakran nagypéntek napján végezték el a legelőre hajtandó állatok bélyegzését bilyogozását is. A bélyegzésnek négy formáját alkalmazták, a sütést, a festékkel való jelölést, egyéb pl. színes rongydarab alkalmazását és a fülkivágást. A jószágoknak kb. felén találhatunk különböző sütött jeleket. Ezek közül legtöbb volt a tulajdonos névbetűinek kombinációjából kialakított jegyek sorozata, elég gyakori volt a „Bihar megye" jelét képviselő B-betű, megfelelő számmal törve. A város jószágai а К. M. jegyet viselték. Amint az az 1816-20ban és 1841-44-ben vásárra hajtott jószágok számára kiadott igazolólevelek jegyzékéből kitűnik, ebben az időben már igen ritka a különböző elvont jelet alkalmazó bilyog. Ugyancsak kevés az orrsütés és a füljegy (lyukasztás, csipkézés, csonkítás „alul kivéve", „felül kivéve", „ki van véve fecske fárkosán" stb.). A sütést - a megtüzesített bélyegvassal - a jószág jobb vagy bal farára, lapockájára vagy pofájára nyomták, jól látható helyre, s az égett sebet olajjal bekenték. Felnőtt jószágot állva, a borjúkat legtöbbször döntve bélyegezték. Ebben az időben igen ritka a szarvsütés is. A bilyogozás funkciója kettős volt. Egyrészt az volt a célja, hogy a gazda tulajdonjegyeit végérvényesen a jószágra pecsételjék, hogy azt bármikor, bárhol, esetleges lopás, eltulajdonítás után is fel lehessen ismerni, másrészt - és a tavaszi kihajtáskor ez volt a fontosabb -, hogy gazdája vagy a pásztor a nagy falkában is messziről felismerje a maga jószágát. Emiatt néha ideiglenes jegyeket is alkalmaztak. Ennek egyik formája az volt, hogy a bilyogvasakat nem tüzesítették meg, hanem időtálló festékbe (kocsikenőcs, vörös, fekete olajfesték) mártották és ezt nyomták a jószág oldalára. Az is előfordult, hogy bélyegzővas nélkül, egyszerű fadarabbal feltűnő színű festéket kentek a jószágra. (E festékek némelyike - különösen a kocsikenőcs - nehezen száradt meg, azért az első kihajtási nap után a jószágok úgy összekenték magukat, hogy az egész falka vörös vagy fekete színektől volt piszkos.) A festett jegyek így se tartottak tovább 1-2 hétnél. A sütött vagy festett jelek mellett ritkán előfordult az is, hogy a jószág szarvára színes rongyot kötöttek, amely lehetővé tette a mesz88 Hasonlóan döntöttek a Hajdúságban: Balogh, 1938. 35. 378