A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

tok begyűrték), a kalap szélét szintén többnyire csorgósan hagyták, s ha felgyűrték is a szélét, az nem hasonlított a parasztok pörgekalapjahoz. Sajátos pásztorviseletnek számított a XVIII-XIX. sz.-ban az ún. csepűguba. Ezt a kezdetleges technikával készült ruhadarabot a kenderfeldolgozás során kimaradt szöszből, fakanál segítségével durván megsodort zsinegszerű fonálból szőtték, úgy, hogy a szövőszékben rendesen felvetett vastag szálú fonál közé - két nyüstös megoldással - az említett sodrott anyagot verték fel. De közé szőttek színes rongyból felhasított hurkákat, elnyűtt gubából kihullott szőrt, rossz kidobott bundának a szőrét és más hulladékot. Az így megszőtt anyagot nyakuk köré terítették, karöltőt vágtak rajta, majd durva, dímatlan ujjakat varrtak bele. Derekát szíjjal vagy csepűmadzaggal kötötték át. A hideg ellen jól védett, de esőben használhatatlan volt, mert ha „megszívta magát" vízzel, egy hétig se száradt ki; olyan nehéz volt, hogy nem lehetett benne járni. A csepűgubát a pásztorokon kívül csak a különböző csőszök „kerülők" viselték. A parasztemberek nem vették volna fel, még a szegényebbek se. Úgy tűnik, afféle „szükségviselet" volt ez, főként öreg pásztorok, csőszök hordták, akiknek szűrjük elkopott vagy fiuknak adták, újat venni nem akartak s nem sokat adtak már a rangos külsőre.

83 Kihajtás a legelőre A legelőre hajtás ünnepélyes aktusa - az időjárástól függően - április első heteiben következett be. A hagyomány szerint a XVIII-XIX. században Szent György napján (április 24) már kint háltak a csordák, ezt pedig legalább két héttel meg kellett előzni a kihajtásnak, hogy a jószág fokozatosan hozzászokjon a szabad levegőhöz.

86 Ember és állat nehezen várta ezt a napot. Az ember mert ekkorra már rendszerint fogytán volt a „színáskertben" a takarmány, a jószág pedig vágyott a szabadságra. Március elejétől már érzi a jószág a serkedő fű illatát; ilyenkor itatáskor csak megáll a vályúnál s felemelt fejjel szagolja a levegőt. A kihajtás napját a tanács (az elöljáróság) határozta meg s azt kb. egy héttel korábban dobszóval közhírré tették. A kihajtást fontos előkészítő munkák előzték meg. így kora tavasszal végezték el a tinónak szánt bikabornyúk herélését, a bilyogozást és a körmözést. A herélést verőfényes februári, március eleji napon végezték.

87 Volt a faluban néhány olyan ember, akik értettek e műtéthez, s ezeket hívták aztán minden helyre. Munkájukért fizetést általában nem kaptak, csak a herélés napján étellel, itallal illően megvendégelték őket. A borjú lefogását a szomszédok segítségével végezték. Az udvaron a kijelölt helyre szalmát hintettek, a borjút 85 Hőgye József volt csősz közlése, 1952-ben. 86 A legelőhasználat elsősorban a tenyészet megindulásától függ, így a kihajtási és behajtási napokat mindenütt másodlagos jelentőségűnek tekinthetjük. Tálasi, 1942. 215. Azt mindenesetre megfigyelhettük, hogy az elmúlt századokban a hó elolvadása után azonnal, a fü sarjadásának első stádiumában már kihajtották a csordákat. Vö.: Nagyváthy, 1791. 335.: ,,A Barom-Pásztorok . . . mihelyt tsak a hó elolvad, kiverik a' marhát a Pásztokra". Tóth Gábor 1953-ban 84 éves kismarjai gazda szerint „a fű hegyin hízik a jószág". 87 Erre az időpontra emlékeztet a korabeli kalendárium is: Calendarium Oeconomicum Perpetuum, Kassán, 1751. 3.; A Kiskunságban is nagypénteken heréltek. Nagy Czirok, EA. 2707. 10. lap. 377