A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

maga is számadóvá válhatott. így érthető, ha két felnőtt pásztor került egy falkához, akkor nem alá- felérendeltségi viszony alakult ki köztük, hanem közösen, egyenlő rangú és felelősségű társként vállalták az őrzést. Ez a rendszer tehát merőben eltér a nagy puszták pásztortársadalmának hagyományaitól. Itt a pásztorszervezet nem alkotott külön társadalmi „rendet", hanem szerves alkotóeleme volt a falu (mezőváros) társadalmának. Ez fejeződik ki többek közt abban is, hogy a pásztorok - mint a communitás más tisztségviselői - mentesek a lakosságot terhelő állami adó, a portió alól, de abban is, hogy a communitástól kaptak bizonyos mennyiségű - általában 1 hold szántóföldet, melyen maguk részére gabonát termelhettek. A pásztor táplálkozása, étkezési rendje éppen úgy, mint viselete nem tért el lényegesen a falu más, hasonló társadalmi szinten élő polgáraitól. Reggelire - bőrből készült tarisznyájukban - rendszerint szalonnát vittek magukkal, ebédet a feleség főzött, s a kisebb, 6-8 éves gyerekekkel küldte ki a mezőre, cserép szilkében, hálóban (kasornya), este pedig vagy sorkoszton a gazdaaszszonyok főztjét ették, vagy odahaza várta a családot a vacsora. Mivel az esti főtt étel elmaradhatatlan volt, igen gyakran délre nem ettek főtt ételt, hanem újra a tarisznya került elő, az otthonról hozott fehér sós szalonnával. Ebből kifolyólag itt nem alakult ki a pusztai főzés ismert szokása sem, a bogrács-szolgafa s a hírneves pásztoreledelek sorával. Főként hűvösebb tavaszi, őszi deleken, nyári estéken raktak ugyan tüzet, de inkább csak a melegedés kedvéért. Ritkán került sor - ha már túlságosan hosszúra nyúlt a nyers szalonnafogyasztás sora - szalonnasütésre, ősszel pedig zsengés tengeri, tök, krumpli került a tűzbe, inkább csemegéül, mint komoly táplálékul. A pásztor viselete inkább csak jelzéseiben különbözött a parasztokétól. A bőgatyaszárat csatakos időben elkötötték, de a rá rakódott szennyeződés miatt is látszatra más volt, mint a falusi legények szépen ráncba szedett fehérgatyája. A XIX. sz.-tól kezdve a bocskor is egyre inkább a pásztorok viseletdarabja lesz. Bár a falu lakossága - pásztorok is - színmagyar volt, ismerték a kerek orrú, elöl ráncba szedett bocskort éppen úgy, mint a ráncolás helyett elől háromszögbe összehajtott, hegyes orrú, ún. oláh bocskort. A bocskorkészítés rendkívül egyszerű feladat. A bőrt (rendszerint feje-veszett csizmaszár) a földre letették, ráléptek, talpuk formájának megfelelően, csak ennél 1015 cm-rel nagyobbra körülvágták. A bőr szélét kb. 10 cm-enként körüllyuggatták, ugyancsak csizmaszárból hasított lapos bőrt, ún. bocskorszíjat fűztek a lyukakba, ezt hátul a sarkuknál összehúzták, a bokánál, vagy lábuk szárára tekerve megkötötték. Ezzel már kész a bocskor, csak be kellett egy kissé járatni. Ha nagyon kemény volt a bőr, előbb beáztatták, így jobban illeszkedett a láb formájához. Ingviseletük éppen úgy, mint az ezt fedő lajbi (lábri), ködmön - amennyiben az írásos emlékekből kideríthető - nem különbözött a falusiaktól. Bundát általában csak a kinthálók viseltek, mert ebben nehezen tudtak mozogni. Nélkülözhetetlen volt viszont a szűr. Ünnepi alkalmakra - a parasztnéptől eltérően - íehér szűrt viseltek, melyet a XVIII. sz.-ban és a XIX. sz. első felében többnyire csak szegessel díszítették, s a XIX, sz. végétől jelenik meg, (de Kismarjában sohasem terjedt el) a rátétes vagy hímzett cifraszűr. (Szűrszabó műhelyek dolgoztak a közelben Berettyóújfaluban és Derecskén. A szűrt a vásárokon vették.) Fejviseletük mindig eltért a parasztokétól, még akkor is, ha ugyanazt a fejfedőt viselték. A pásztor a nyári napsütés és a szabadban elviselt esők miatt - akár kalapot, akár kucsmát viselt, közepét mindig csúcsba hagyta (a parasz376