A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

maradt meg a XX. sz. első évtizedeiben.) A kismarjai legeltetési rendszer szerint az természetes volt, hogy a pásztor egy-két darab jószágát - a legelőadó befizetése után - a falkában tarthatta. A hivatalosan kialkudott béren felül az itt is szokásban volt, hogy húsvétkor, pünkösdkor (a kondások karácsonykor is) pénz és kalács ajándékot kaptak. Ennek mennyiségét nem határozták meg, de ebből rendszerint kitelt a bojtárok (a gyerekek) egy-egy értékesebb ruhadarabja, a kalács pedig - melyet néha szekérrel szedtek össze és a padláson tároltak - 1-2 hónapig is eltartott.

76 A pásztorbérek összetétele nagyjában hasonló elven alapult más helyeken is.

77 Ugyancsak ki nem alkudott bére volt a pásztornak, hogy a jószágok által elhullatott, megmaradt trágyát, ganét összeszedhette. Ezt bizonyos iróniával itt is nevezték bélfának.

78 A pásztorbér beszedésén a tanács őrködött; ha valaki nem fizette meg, azt a bíró behajtotta.

79 A pásztor természetesen itt is, mint minden más helyen a rábízott jószágért felelős volt, az elveszett, ellopott jószág árát meg kellett fizetnie, akkor is, ha a kártételt réti farkasok okozták.

80 Ha ellenben a pásztor figyelmeztette a jószág gazdáját arról, hogy az állat beteg, sánta s a gazda nem vette ki a pásztor keze alól a jószágot, akkor a kárt nem a pásztor viselte.

81 A pásztorok magatartását, viselkedését a communitás nagy figyelemmel kísérte s az esetleges kilengéseket, szabálysértéseket igen szigorúan büntették. 1837-ben pl. Tóth István - ittas fővel - éjszaka a tövis közt fekvésben talált egy tinót. Azt gondolván, hogy az nem helybeli, hanem bitang, megölte s húsát házához haza vitte. „Mert az illető pásztor volt" a tinó árának - 40 forint 8 nap alatti megtérítésén túl „két ízben elszenvedendő 60 pálczaütésre, háromhónapi rabságra, bilincsre ítélték".

82 Molnár Andrást 1756-ban „valamely lopott marháknak általa való lappangtatásáért" ítélték 12 pálczaütésre.

83 1776-ban Tanácsi határozat tiltja meg a pásztoroktól (főként kondásoktól) a fejsze és a kétélű kés hordozását, mert „azokkal sok gyilkosságokat, megsebesítéseket, lopásokat és kártételeket" szoktak véghez vinni.

84 A pásztorrend itt nem mutat olyan határozott szervezeti felépítést, mint a nagy pusztai állattartásban. A pásztorok között nincsenek rangbéli különbségek, ha mégis egyes pásztorokat különösebb tisztelet övezett, az életkorából, ügyességéből, rátermettségéből fakadt. A „pásztor" fogalma önmagában a számadót jelentette. A bojtár alatt elsősorban tanulót, inast értettek. Érthető ez, hiszen a bojtárok - mint már szóltunk róla - többnyire a pásztor családtagjai voltak. Ha idegen bojtárt fogadott a pásztor, akkor az is a pásztor családtagjának számított; együtt étkeztek, néha együtt is laktak. E „familiáris" rendszer természetszerűleg azzal járt, hogy ha a bojtárgyerek felnőtt, akkor - alkalmasint elszakadva korábbi számadójától - önállóan vállalt csordát, tehát 76 Ficz Gyula, egykori pásztor közlése. 77 Viski, N. Ért. 1926. 37.; Györííy, 1931. 97.; Vajkai, 1959. 45.; Papp József: Pásztorbérek Tiszacsegén az első világháború előtt. Debr. Egyetemi Népr. Int. Adattára. 0021/5.; Janó Ákos: Pásztorbér a Hortobágyon 1920 körül. Uo. 0023/18. 78 Vö.: Zoltai, 1911. 27. 79 Stat. Opp. 1757. 33., 60., 61. lap. 80 Tan. jk. I860. 24. 81 Tan. jk. 1804. 23. 82 Tan. jk. 1837. 73. 83 Tan. jk. 1756. X. 4. 84 Tan. jk. 1776. IX. 8. 375