A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1969-1970 (Debrecen, 1971)

Néprajz - Varga Gyula: A szarvasmarha egy bihari falu gazdálkodásában

csapatba hajtották. Az üszők a szüzgulyára, a kiherélt bikaborjúk, a tinók az ökörcsordára kerültek, tehát ezek tavasztól őszig kint háltak a legelőn, vagyis a néprajzi szakirodalom szerint íélszilaj, vagy extenzív körülmények közé kerültek. A harmadik év tavaszán a bikák eladásra kerültek (ha tenyésztésre nem vásárolták meg, rendszerint vágásra adták el, mert az abraktakarmánytól feljavult, kifejlődött bikákat a hentesek is nagyon keresték). Az üszők továbbra is a szűzgulyára, vagy ha ez nem volt, a nagygulyára kerültek, a tinók maradtak az ökörcsordán. Negyedév tavaszán - tehát hároméves korukban - az üszők a nagygulyára kerültek s ettől kezdve attól függően, hogy jármozásra, vagy csupán borjúnevelésre tartották, a gulyán maradtak, vagy valamelyik hazajáró csordába csapták, vagy pedig kézen tartották őket. A tinókat ez év tavaszán tanították be, így tehát többnyire kézen maradtak s betanítás után vagy vásárra hajtották őket, vagy pedig - ha a földművelési munkákban nélkülözni lehetett - vissza kerültek az ökörcsordára. A jármos ökrök kézen maradtak, illetve a gőbőkbe verték őket. A tőkepénzes célból tartott felnőtt jószágok - mint korábban láttuk - mindig valamelyik kintháló falkába kerültek. Télen minden jószágot - legalábbis tárgyalt időszakunkban - istállóban tartottak. Az egyes tartási módok tehát nem egymástól függetlenül, hanem egymással szerves egységben éltek s a jószág értéke éppen amiatt nőtt meg, hogy mindegyik tartásmódot átélte (volt kintháló, hazajáró és kézen tartott), mindegyiket megtanulta s később, eladás után bármilyen körülmények között jól megállta a helyét. Ez volt a magyarázata a kismarjai jószágok nagy keresletének. V. A jószág a legelőn A pásztorok. A különböző csordákat, gulyákat tárgyalt időszakunkban mindig fogadott pásztorok őrizték. A kintháló falkákat rendszerint nagy tapasztalattal rendelkező, többnyire pásztordinasztiák tagjai őrizték. A hazajáró csordákhoz néha fogadtak becsületességről ismert zsellér-, parasztembereket is, többnyire azonban a mesterséget kitanult, egykori bojtárok kapták meg az egyes csordákat. A bikacsapat különösen gyakorlott, felelősségteljes pásztort igényelt. A borjúcsordát pedig rendszerint kiöregedett pásztoremberekre bízták. Mindegyiküket elsősorban a faluban lakó, nagyobb családdal rendelkező családok közül válogatták, csak ritkán fordult elő, hogy más faluból származó pásztort fogadtak. Az volt a céljuk, hogy minél kevesebb idegen bojtárt kelljen fogadniuk, mert így keresetük zöme a családban maradt. így a pásztorok a ki- és behajtásoknál feleségüket s 8-10 éven felüli gyerekeiket is bevonták. Kint a legelőn aszszonyok csak abban az esetben helyettesítették férjüket néhány órára, ha annak halaszthatatlan ügyet kellett elintézni. A serdülő leányok gyakran kint voltak apjukkal a csordák mellett. Eladó lányok azonban nem szívesen, mert őket a falusi közvélemény megszólta érte. A pásztorok, annak ellenére, hogy mindenki megbecsülte őket, biztos évi keresetük volt, nem számítottak a falu rangosabb polgárai közé. Ennek okát nemcsak abban kereshetjük, hogy a pásztorok származásukat tekintvén nem tartoztak az egykori - bizonyos kisnemesi allűröket hordozó - polgárok közé, hanem főként abban, hogy életformájuk más volt. A faluszélek zsellérházaiban laktak, ruházkodásuk egyszerű, a sárban, esőben, csatakos legelőn megkopott. 373